Katedra-kacajok dermedt termei felett,
ahogy a rutinszmog könyörtelen közeleg –
elmúlik valami tiszta, valami mély.
Óceánunk koralljain mivolt-moszat,
nagy kérdések lénye többé nem kopogtat –
a fakó dolgos lét végül magához tér.
Ahogy végleg, s biztosan a talármadár,
ki tudja, mely füstös, ismeretlen világba száll,
energiák napfásult dunyhát húznak.
Valami tűnik. Egyszer. Végleg. S fájdalmasan…
De a fájdalom sem olyan erővel suhan,
mint milyen erővel jön az új unt nap.
Ihlet élét a tömkeleg-tompaságban,
megtalálni: igaz művészet, árnytalan,
mint zizgés a százszor kántált csendjében.
Görbületekben a tanulói zsongás,
a karóba húzott friss reményvermet ás…
Diákság arcán lepereg az éden.
