dudás sándor : Hétköznapok

Nyomtatás

I.

Időtépte,

jelent őrző tájon,

Újszilváson

versfarmerkedek.

Enyém a kerítés 

körülhatárolta világ.

Szél cserzi bőröm,

egészségesen barnít a nap.

Csöndben zenék élednek,

tengert,

szelet utánozva.

Édes semmittevésen

ringatódzom.

Elménk nyelvünkkel teremtett csodát.

Kertre nézek, felhőkre,

minden adott

a végtelent bejáró

képzeletnek,

gondolatnyájam vonul,

fogalmakat terít a szó.

II.

Magam elé,

régi iskolánk 

udvarára nézek, 

egymásra téved tekintetünk.

Emléken áttetsző jelenléte

keres választ. 

Mire is? Amúgy

nem különösebben

érdeklem, ahogy

a múltban sem.

Hangját csak képzelem.

Ő ugyanaz, aki volt. 

Úgy tűnik, seholból néz,

tudjuk, a látszatok:

látszat ok –

Módosításra 

semmi ok.

Tudom, amit tudok. 

Ő már letudta. –

Így él:

használja

gondolatom.

III.

Három éve még

csenevész, görbe fácska,

idén roskadó ágain

sárgabarackok érnek.

Nyugágyról szemlélem

a Nap lassú fordulását;

árnyékával lépeget a fa.

IV.

Barna kecskék az úton,

a szembe-szomszédból

kiszöktek. Miközben

rágcsálják

az úti füvet, 

szelíd szemekkel

megbámulnak,

kelletik maguk,

váratlanul

játékosan egyet szökkennek.

A vakondok 

– régi, ismeretlen bérlőm –,

túr az udvaron.

Hol itt, hol ott magasodik fel

piramisa, 

de hogy hol

lesz a legközelebbi,

sosem találom el.

V.

Lombot nyitok,

a sűrű zöldben

Kosztolányihoz 

indulok, 

ki tudja, 

mikor jövök meg

„fényes körútjairól

a végtelennek”.

Mögöttem

összezárul a lomb.

VI.

A szőlőművelés szerszámai

kezemre várnak,

apámmal, nagyapámmal

parolázok.

Kukoricaszárral,

szénnel, fával fűtöttünk,

de emlékszem

fűtetlen telekre.

Anyám sparhelten főzött.

Petróleumlámpánk

kamraablakban,

emlékvilágító.

Kényszerek

húzzák át számításaim.

Végignézve a kerten,

szőlősorok,

gyümölcsfák száza

lebben az égnek,

közülük 

kitekintek a világra.

VII.

Élt itt a dűlőn egy ember,

olyan magányosan,

csak saját szívveréséből

kapott szeretetet,

azt is két lovára áldozta.

Sorsára soha nem panaszkodott.

Nevét se tudják már.

Ha jól belegondolok:

minden úgy igaz, 

ahogy gondolta,

az élet tulajdonképpen

maga a halál.

VIII.

Minden kitágult,

mióta elmozdultam

nézeteim mögül,

más következtetésekre 

jutottam.

Keretezhetetlen mozgások:

képek álma lengi át valóm.

A vers az nekem,

mi földnek fű, fa, virág.

Évszakok szerint:

rügyek, gyümölcsök,

hervadás –

akik olvassák,

szavakra nézve,

nem gondolnak

a teremtő erőre.

IX.

Szélnek hajlongó

nyárfacsúcs mögött

fényvárat épít az 

alkony, 

lassan alásuhan

a színek ruhája,

felmutatja az időnek

véres ingét.

Ha nem leszek,

a színjátékon

majd mások

borongnak,

az emberlét

ábrája változtathatatlan.