Mindjárt dél és még fel sem álltam az íróasztalom rejtekéből. Anyakönyvek, akták takarták az asztallap minden négyzetcentiméterét. Nagyot nyújtózkodtam…
Kopogtattak… Alig érkeztem leengedni a karjaimat, amikor nyílt is az ajtó. A jövevény becsukta maga mögött, de nem jött beljebb, állt ott és engem nézett. Szemgödreiben megültek a könnyek1… Távolságtartásával mintha meg nem történtté tehetné az elmúlt hetek borzalmait.
Felálltam és elébe mentem. Ahogy közeledtem felé éreztem, a könnyeinek2 árját alig bírja visszatartani. A mellkasomban szúró fájdalmat éreztem… úgy a szívem tájékán.
Magába roskadva állt, tekintetéből szeme fátyolán át is láttam vissza szeretné tekerni az élet óráján a mutatókat. Nem sokkal, úgy egy röpke hónappal.
Ahogy ölelő karjaimba zártam megtört testét, nem tudta tovább türtőztetni magát, utat engedett az oly régóta kitörni készülő könnyeinek3. Hallgattam… Egész testét rázta a zokogás. Patakzó könnyeiből4 az én arcomra is jutott bőven. Kézfejemmel letöröltem, de az ölelésemen nem lazítottam.
Zsebkendőjével szemeit törölgette. Nem sürgettem, türelmesen vártam, hogy könnyei5 felszáradjanak.
– Nagyon rossz… – könnyei6 ismét peregni kezdtek.
Kezem szívére szorította, ami gőzkalapácsként zakatolt. Úgy éreztem rabnak érzi magát és utat akar törni ahhoz a másik szívhez, ami már soha többé nem doboghat. Mintha a maga erejéből akarna adni neki, biztatva, hogy újra lüktessen… Nem tudom mi késztette vágtára, talán önmagát féltette, mert tudta egyedül a szív elsorvad, ha elfogy a vágy. (ez elég hamis, sőt zavaros kép)
Néhány percig szótalan álltunk egymással szemben, a másikra várva, hogy mondjon valamit. Tudtam, hogy lépnem nekem kell.
– Nagyon sajnálom – mondtam, alig hallhatóan.
Visszaültem a helyemre, őt is hellyel kínáltam, és próbáltam hivatalossá tenni a beszélgetést.
– Kérem, a halotti anyakönyvi kivonatot!
Az első mondat mindig a legnehezebb.
Az okiratot remegő kézzel vette ki abból az egy életet, magába foglaló, lezáró, dossziéból, ami előtte az asztalon pihent. Már nem sírt, de kivörösödött, sírástól dagadt szemei nagyon szomorúak voltak.
A barátnőmre gondoltam, aki a minap felhívott és azt kérdezte: „Emlékszel milyen jó történeteket mesélt nekünk, és milyen jóízűen tudott nevetni?”
… és egy pillanatra hallottam a kacagását, láttam huncutul csillogó, meleg, barna szemeit.
Sorra tettem fel a kérdéseket és ő minden kérdésemre válaszolt. A kérdések és válaszok között egy-egy régi kedves történet is felelevenedett mosolyt csalva mindkettőnk arcára.
A dátum, pont és befejeztem a gépelést.
Elkezdtünk beszélgetni a jövőről.
– Mindent eladok… A sok jószág… dísztyúkok, postagalambok, nyulak, disznók.
Nagyon szerette az álatokat. Közöttük, velük beszélgetve engedte ki magából a gőzt…, de egyedül nem bírom. Megért engem? – kérdezte.
Értettem miről beszél, hisz otthon, minden rá, a szeretett házastársra emlékezteti. Nem megszabadulni akar a múlttól, csak élni akar, egy házban, ami nem is olyan rég még a közös otthonuk volt.
Felállt, elköszönt. Miután becsukta maga mögött az ajtót, nagyot sóhajtottam…
Tizenöt éve feladataim egyike a hagyatéki ügyintézés, de még mindig ott marad a hagyatéki leltárban, a lelkem egy darabkája.
Battonya, 2015. január 23.
Valóban megrázó, minden halál veszteség, megszokni nem lehet, feladat a hozzátartozók érzéseivel szembesülni, megtalálni a nem rideg, mégsem bizalmaskodó hangot… de ahogy itt leírtad, ez nem több egy saját benyomásnál. Nem dolgoztad ki igazán, nem emelted irodalmi szintre, pedig ebben sok lehetőség van. Így csak a munkád egy darabkájáról szól, nem a páciens élniakarásáról, amire várunk a cím után.
Ki kellene lépned a történetből, megközelíteni a gyászolót, mert így nem elég meggyőző a bánata… Engem nem győztél meg a rengeteg könnyel (megszámoztam), mert akit szeretünk, annak őrizzük az emlékét. Ahogy leírod, igenis törölni akarja a múltat. Így létre hoztál egy semleges művet, tanulság vagy elítélés nélkül.
A bevezetőben a sok ismétlődő könny inkább zavaró, mint alátámasztó… másképp kellene fogalmazni.
Legutóbbi módosítás: 2015.01.28. @ 14:19 :: Lénárt Anna