Hagytam, hogy vállaimról szárnyat bontson
több versciklusnyi rettegés,
s míg repült, éreztem, hogy a tettetés
is új irányt vesz, kézen fogva álarcaim,
majd melleimről is legördült
a torokban csomósodó izgalom.
Most nem hagyom, hogy a téli táj mögé
bújt sötét gyomromba fúródjon
kétségekkel vegyülten.
A Sors asztalánál ültem,
tenyerem vonalaiból jósolt,
elrántottam karom, s felcsattantam,
hisz én most nem hagyom,
hogy újabb napokba bújjon a szorongás
csalódott szájíze.
Sosem voltam híve a hangos, nagyszavaknak,
így épp csak kiszisszent ajkaim közül az elég.
Kilöktem magam alól székét,
megragadta ujjaim,
s dadogva magyarázni próbált, hogy de még…
Megrántottam a vállam,
kijárat felé vitt az öntudat,
nem tudtam az utat,
csak azt,
hogy most nem hagyom.
Legutóbbi módosítás: 2015.01.28. @ 14:06 :: Tóth Zita Emese
