Nagy Horváth Ilona : Ebédidő

 

 

Nappal jött viharos csendjeivel,
reccsen a hallgatás,
ahogy a letépett vörös selyem,
mi kapaszkodott volna még az ágykeretbe,
tapadt volna még a matracon,
hol oly mély meggyőződéssel várt,
mint zárt szekrényajtók mögött lóg az ünneplőruha,
fel-felragyogó eleganciával a beszűrődő réseken,
mert az ünnep végül mindig eljön.
A nyikorgó ajtók mögötti félelem
az elhordott és megszánt
rongyoké,
mit élére hajtva őriz a nosztalgia.
Órákra hasad
a nehezen rendezett idő,
három és felet bír a mécs a párologtatóban,
nem egész negyed alatt fő le a kávé,
másfél a fürdőszoba,
és négy alatt repül el az alkalom,
végtelen viszont a leeresztett redőny,
ahogy a hétköznapoktól védte épp az ablakom,
kinn tartva a csenevész téli fényeket,
ezt megteszi bármikor.
Előtte pillanatok csupán,
ahogy a radiátor melege lebbenti a függönyt,
és rájövök, hiába csavarom tovább,
hűlni fogok,
megbicsakló vágy és imbolygó
öntudat.
De hisz éppen indulok,
ez önmagában természetes volna.
Kecsesen, észrevétlen illan a hő
a combig érő ing alól,
még tántorognak bennem a lángok,
a lejátszó dalt vált,
és a következő pillanat önkéntelen követi
a szárnyra kelt dallamot,
megyek, és lejátszom.
Le én.
Szárnyra kel, repül, mint az idő,
mint a vágyfekete párna,
mi dühöm pályájára állva
a riadtan falnak dőlt kottaállvány szélén kihasad
s kifordul hazug bele,
odabenn fehér volt, mint a hab.
Nappal jött viharos csendjeivel.
reccsen a hallgatás.
Az ágy ma halvány sárga,
fakó, kellemetlen, mégis természetes,
mint a haldoklók halványsága az utolsó mondatok körül.
Ha kályhám volna, égne a tűz.
Máglyára küldeném a tegnapot,
együtt mindenével.
Este már gyertyát se gyújtottam,
– hazug –
a kanapéról néztem az ágyat,
úgy fogyott el lezáródó szemhéjam nehezülő résén át
ez az én tépett, szakadt vörös-fekete világom,
fények villóztak.
Talán a tévé.
A szemközti gyár.
Vagy a délelőtti mécsesek.
Talán csak ellobbant bennem
az álom.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2015.01.28. @ 14:19 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 312 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.