Lénárt Anna : Csak élni akar…

Mindjárt dél és még fel sem álltam az íróasztalom rejtekéből. Anyakönyvek, akták takarták az asztallap minden négyzetcentiméterét. Nagyot nyújtózkodtam…

     Kopogtattak… Alig érkeztem leengedni a karjaimat, amikor nyílt is az ajtó. A jövevény becsukta maga mögött, de nem jött beljebb, állt ott és engem nézett. Szemgödreiben megültek a könnyek1… Távolságtartásával mintha meg nem történtté tehetné az elmúlt hetek borzalmait.

     Felálltam és elébe mentem. Ahogy közeledtem felé éreztem, a könnyeinek2 árját alig bírja visszatartani. A mellkasomban szúró fájdalmat éreztem… úgy a szívem tájékán.

     Magába roskadva állt, tekintetéből szeme fátyolán át is láttam vissza szeretné tekerni az élet óráján a mutatókat. Nem sokkal, úgy egy röpke hónappal.

     Ahogy ölelő karjaimba zártam megtört testét, nem tudta tovább türtőztetni magát, utat engedett az oly régóta kitörni készülő könnyeinek3. Hallgattam… Egész testét rázta a zokogás. Patakzó könnyeiből4 az én arcomra is jutott bőven. Kézfejemmel letöröltem, de az ölelésemen nem lazítottam.

     Zsebkendőjével szemeit törölgette. Nem sürgettem, türelmesen vártam, hogy könnyei5 felszáradjanak.

          Nagyon rossz… – könnyei6 ismét peregni kezdtek.

     Kezem szívére szorította, ami gőzkalapácsként zakatolt. Úgy éreztem rabnak érzi magát és utat akar törni ahhoz a másik szívhez, ami már soha többé nem doboghat. Mintha a maga erejéből akarna adni neki, biztatva, hogy újra lüktessen… Nem tudom mi késztette vágtára, talán önmagát féltette, mert tudta egyedül a szív elsorvad, ha elfogy a vágy. (ez elég hamis, sőt zavaros kép)

     Néhány percig szótalan álltunk egymással szemben, a másikra várva, hogy mondjon valamit. Tudtam, hogy lépnem nekem kell.

          Nagyon sajnálom – mondtam, alig hallhatóan.

     Visszaültem a helyemre, őt is hellyel kínáltam, és próbáltam hivatalossá tenni a beszélgetést.

          Kérem, a halotti anyakönyvi kivonatot!

    Az első mondat mindig a legnehezebb.

    Az okiratot remegő kézzel vette ki abból az egy életet, magába foglaló, lezáró, dossziéból, ami előtte az asztalon pihent. Már nem sírt, de kivörösödött, sírástól dagadt szemei nagyon szomorúak voltak.

     A barátnőmre gondoltam, aki a minap felhívott és azt kérdezte: „Emlékszel milyen jó történeteket mesélt nekünk, és milyen jóízűen tudott nevetni?”

     … és egy pillanatra hallottam a kacagását, láttam huncutul csillogó, meleg, barna szemeit.

     Sorra tettem fel a kérdéseket és ő minden kérdésemre válaszolt. A kérdések és válaszok között egy-egy régi kedves történet is felelevenedett mosolyt csalva mindkettőnk arcára.

     A dátum, pont és befejeztem a gépelést.

     Elkezdtünk beszélgetni a jövőről.

          Mindent eladok… A sok jószág… dísztyúkok, postagalambok, nyulak, disznók.

Nagyon szerette az álatokat. Közöttük, velük beszélgetve engedte ki magából a gőzt…, de  egyedül nem bírom. Megért engem? – kérdezte.

    Értettem miről beszél, hisz otthon, minden rá, a szeretett házastársra emlékezteti. Nem megszabadulni akar a múlttól, csak élni akar, egy házban, ami nem is olyan rég még a közös otthonuk volt.

     Felállt, elköszönt. Miután becsukta maga mögött az ajtót, nagyot sóhajtottam…

     Tizenöt éve feladataim egyike a hagyatéki ügyintézés, de még mindig ott marad a hagyatéki leltárban, a lelkem egy darabkája.

 

 

Battonya, 2015. január 23.     

 

Valóban megrázó, minden halál veszteség, megszokni nem lehet, feladat a hozzátartozók érzéseivel szembesülni, megtalálni a nem rideg, mégsem bizalmaskodó hangot… de ahogy itt leírtad, ez nem több egy saját benyomásnál. Nem dolgoztad ki igazán, nem emelted irodalmi szintre, pedig ebben sok lehetőség van. Így csak a munkád egy darabkájáról szól, nem a páciens élniakarásáról, amire várunk a cím után.

Ki kellene lépned a történetből, megközelíteni a gyászolót, mert így nem elég meggyőző a bánata… Engem nem győztél meg a rengeteg könnyel (megszámoztam), mert akit szeretünk, annak őrizzük az emlékét. Ahogy leírod, igenis törölni akarja a múltat. Így létre hoztál egy semleges művet, tanulság vagy elítélés nélkül.

 

A bevezetőben a sok ismétlődő könny inkább zavaró, mint alátámasztó… másképp kellene fogalmazni.

Legutóbbi módosítás: 2015.01.28. @ 14:19 :: Lénárt Anna
Szerző Lénárt Anna 140 Írás
Három családos elvált nő vagyok. Gyermekeim kirepültek a fészekből, egyedül élek. Köztisztviselőként dolgozom, a feladataimat legjobb tudásom szerint látom el. Lelkiismeretes embernek tartom magam.Szeretem az embereket, átérzem gondjukat és ha tudok segítek. Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel. Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik. Verseket gyermekkorom óta írok. Az általam írt versek "én vagyok", tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Romantikus embernek tartom magam, a halak csillagjegyre jellemző tulajdonságok szinte mind jelentkezik nálam. Alföldi lány lévén kívánkozom a hegyek közé. Ha tehetem a szabad időmet hegyes vidéken, sétával töltöm. Igaz kevés ilyen akad, de ha adódik akkor kihasználom a lehetőséget.