és a remény az hal meg utoljára….
Majd ha örvényl?
élet forgószelek,
Mint törékeny pillangót
a magasba rántanak
s szárnyadról a szivárványport
lemossa az id?,
S te zuhansz halálraváltan
S egyetlen, villanásnyi ösztönödben
Segítségért értem kiálltassz
Megtalálsz biztosan.
Majd ha a most áhított
'egyedüllét'
Hálót fon köréd,
s szorít kegyetlenül,
Torkod fojtogatja,
s könnyet lop szemedbe.
S a most el?ttem a
'sorban álló daliák' közül
már egyre sem számíthatsz,
Még sietve suttogod majd tán a nevem,
Megtalálsz kedvesem
Majd ha álmaidba burkolódzva,
A kitárult mesevilág 'aranymadarai'
Hamis dalt csicseregnek feléd,
S az ezüst rét gyémántfái,
Rubinalmáktól roskadozva
Csábosan intenek és hívnak
S te rádöbbenve hideg,
dermedt világukra
gazdagságukat megveted,
S ámuló gyönyör? szemed,
Mégis rám csodálkozik,
meleg fényre várva
Megtalálsz, úgy hiszem.
És nem kell magyarázat, hogy miért.
Nem kell, hogy miért csak most.
A szárnyadra visszavarázsolom
a szivárványport,
magányodból kimentelek,
álmaidba valódi madárdalt viszek,
Szerelmem erejével felemellek,
Fel a magasba, vigyázva,
ne szédülj el.
S csak addig maradok veled,
míg akarod,
míg újra önmagad leszel.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:43 :: Kováts Péter
