Szirmot bontanak a jégvirágok, élőszövetekként, növekszenek. Az ablak, mint kifeszített vászon: az égbolt átlátszó üveg.
Isten alkotta mű: természeti játék, ajándék: a percnek varázsa, játékos pillanat, Istenvarázs…
Minden virága, szirma múlandó csoda: nézd, ez itt ősvilág, burjánzó ősrengeteg.
Itt meg: egymagában áll egy páfránycsoda, szabályos munka, jégből metszve simulnak össze, mint élő testek, ölelkező szeretők isteni tűzben, jégbe fagyva e csodás alkotás, egy pillanat, dermedt látomás…
Mind, mind más: mégis egymásban egész, sárból gyúrt örök művészet maga a természet csodája, józanész alkotása… játék, tudomány, szépség, teremtés, a rend, mely bomlik és zuhan a zűrzavarba, mert ott ered.
Oly szép, ha jókedvében munkál az Isten, gyúr agyagból embert közönségnek, csodát díszletnek, hogy a mű teljes legyen, jégvirágot és orchideát, s ezzel növeli naggyá magát, végtelenné, így lesz Isten, mert megalkotta a rendből a káoszt, mely tart a vég felé.
S az alkotás, az univerzum jégvirágai eggyé gyúrva összeolvadnak egy végtelen isteni akaratban.
Mely elnyeli a teremtett világokat, s végül a teremtő fejét a szétzilált rend párnáján pihenteti.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:22 :: Győri Irén
