Kora őszi vasárnap délután volt, a kis erdő szélén két kislány és egy kisfiú csatangolt. Gombákat kerestek és egy színes képeskönyv segítségével próbálták azonosítani őket.
A rég kiapadt János-forrás mellett álltak, amikor valami furcsa érzés vett erőt rajtuk, megfordultak és nem messze tőlük, úgy 10-12 méterre egy fénylő, régies ruhát viselő nőt vettek észre, aki mosolyogva nézett rájuk.
Az rögtön látható volt, hogy nem hús-vér, hétköznapi jelenség, a hat éves Katinak rögtön Szűz Mária jutott eszébe, akinek a képét sokszor látta már a nagymamája imakönyvében.
A jelenés kicsit közelebb lebegett és a gyerekek elámultak annyira szép volt.
Égszínkék köpenyt viselt, fejét, mint egy korona, fénylő glória ölelte körül és szinte sugározta maga körül a szeretetet.
— Igen, jól gondoljátok, Mária vagyok és azért jelentem meg nektek, mert üzenetem lenne. Azt kérem a környék lakóitól, hogy építsenek kápolnát ide a János-forrás mellé.
Bal kezével kis félkörös mozdulatot tett és víz jelent meg a forrás beomlott száján, a tiszta víz lassan birtokba vette a hajdani forrás előtti mélyedést, a rég kiszáradt medret, majd elindult a közeli patak felé.
— Legyen ez hely az imádság, a békesség felkent helyszíne — mondta még és mosolyogva búcsút intett.
— Várj — kérte Orsi, aki másodikos volt. — Kérnék valamit tőled. Azt szeretném, hogy a kistesóm gyógyuljon meg. Tudod ő még csak öt éves, és nagyon beteg, sokat van kórházban, sokat sír és játszani sem tudok vele. Tudod nekem nincs más tesóm csak ő. Kérlek, gyógyítsd meg őt.
— Imádkozni fogok a kistestvéredért — bólintott a jelenés.
— Nem, ne imádkozz, hanem gyógyítsd meg. Tudod, már biciklije is van, de azt sem tudja használni, anyu is mindig sír, fél, hogy Gyurika meghal.
— A halál bármikor bekövetkezhet — mondta Mária —, bizony bele kell nyugodni.
— De nem, ő még kicsi, még az Állatkertben sem volt, őt meg kell gyógyítani. Lécci…
— Nem szólhatok bele az isteni gondviselés döntéseibe. Kérlek Orsi, hidd el, imádkozni fogok érte. És te is imádkozhatsz majd itt az új kápolnában.
De Orsi megmakacsolta magát.
— De mit ér így a forrás meg a kápolna, ha meghal a tesócskám? Akkor az se legyen. Nem kell az sem. Nem kell.
A jelenés csodálkozva, szomorúan megfordult és lassan eltűnt a fák lombjai közt.
A gyerekek hazaszaladtak, és a hír nyomán a falubeliek szinte valamennyien lélekszakadva rohantak ki a János-forráshoz, de semmi újdonság nem volt látható.
A forrás száraz volt, mint mindig, nyoma sem volt a gyerekek által mesélt víznek.
Rosszkedvűen, morogva mentek hazafelé azzal a meggyőződéssel, hogy rossz vicc áldozatai lettek. A továbbiakban nem hittek egy szót sem a gyerekek elbeszéléséből.
Azután az esetet elfedte az idő.
Talán nem is történt semmi.
Legutóbbi módosítás: 2007.12.06. @ 14:43 :: Torjay Attila