Úgy húzom le a bőrt testemről,
mintha egy overálból bújnék ki,
már nem véd meg semmi.
Újra törékenynek lenni
-önmagammal közelharc-,
ahogy a tükörre borulva sírok,
és újra csak allergia a piros szem
és nem hiányzik senki,
nem halt meg senki,
nem létezem.
A látszat lételem
a hétköznapokban.
Bizony van,
hogy gyenge akarok lenni,
vagy valakinek a gyengéje,
hogy úgy érezzem,
megérte a megértés,
és ha néha késik is a jó,
a rosszak után mégis jön
az öröm,
de csak újra kezeslábast húzok,
épp csak az arcom látja a világ,
pupillámba gyűlnek a hibák,
a hazugságok, amiket mondtam,
és amiket elhittem.
A látszat lételem
a hétköznapokban.
Legutóbbi módosítás: 2013.08.28. @ 19:32 :: Tóth Zita Emese