Nagy Horváth Ilona : Hártyajáték

 

 

Ébredek.

Gondolataim felriadt madárraj,

szétrebbenve

keresnek menedéket

a szoba távoli pontjain,

majd megülnek szürke hallgatásomon.

Élénk, fekete gombszemük kísér,

hogy felkelek és

levetem magamról az

éjszaka mázgás álmait.

Vállamon minden nap karcos,

sziklányi terhe:

soha többé nem jön ez

a reggel.

Ma kell…

Ma kell a mát megélni,

nem képzeteket szőve,

mint a pók,

rózsaszín nyállal hálót feszítve

a széliránynak,

hinnünk, hogy el fogjuk

az ágat érni,

mi,

marokból alig kinőtt,

nappali

álmodozók.

 

Zavarosra írt mese vagy egyszerű

génhiba nyugtalan íriszem,

a szemembe nézz:

potenciális áldozat vagyok.

A világot bordáim közt viszem,

köréd zsugorodva

ott kering minden létező,

óceánok, bolygók, pillangók és hegyek,

zenét, virágot, csendes esőt, Dalí-képeket visznek

eléd a fáradhatatlen erek,

húsfalak dúdolnak esténként

susogós erdőt, guruló labdát, altatót…

– Szétszedve mind jelentéktelen

parány, a meg nem alkotott

egész talányos elemei.

Akár csak én.

Bennem hiába a minden,

ha a minden nem belőlem

áll,

csak toporgok tétován

a teremtés óriás lábainál,

s keresem zavaros, félregombolt

álmaim.

De most ébredek.

Kis teret hagyva még a zagyva

gondolatnak,

dolgomra megyek,

mát megélni,

ha ágat tart fölém

az Isten,

azt hittel elérni,

mert hiába bont szorgos

képzet mesevágyas szép

sereggel,

soha,

soha többé nem

jön ez a reggel.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 304 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.