Óh, áldott Teremtő!
Te alkottál némákat,
olyan lelkeket,
akik nem tudnak szólalni…
mert nem tudnak
szavakat kimondani…
szavakat, melyek oly’ jók…
szavakat, melyek
gyilkolni valók, mert
mérgezett nyílhegyként
döfnek s ölnek…
szavakat, melyek tudnak:
hánytatni, hízelegni, hazudni,
ígérgetni, becsapni, áltatni,
általuk elvenni…
elvenni hitet,
elvenni bizalmat,
elvenni reményt,
elvenni kincset:
szívet, szeretetet,
inget, hazát.
S ha majd a szavak
elfogynak, marad helyettük
űr, fájdalom,
néma üvöltés, mert
a hangok is elkopnak,
csak fuldokló zokogást
hagynak, ízletes
keserű epével,
könnyáradatot és
lélektörmeléket,
szétesett családokat,
romba dőlt kapcsolatokat,
üstökös szerelmeket
és rothadt leheleteket.
Óh, áldott Teremtő!
Tedd némává Őt is –
s olykor engemet
és a világ összes megszólalóját!
Lenne inkább
hangtalan
a világ,
mint sem
hangos hazugság!
Békéscsaba, 2013. Augusztus 5.
Legutóbbi módosítás: 2013.08.07. @ 07:45 :: Rózsa Ibolya
