Marthi Anna : Virág vers egy

 

Széthúzom fekete felhők függönyét,

égre simogatom a Napot.

Levendulák hajladoznak,

nyöszörgésben hullámzik a délután,

a nyugalmat szülné meg

a dombtetőn őszülő bóbitamező,

selyemszálak: pókfonál, ökörnyál

csurranó mosolyúvá szőnek át alvókat.

Felröppen lepke-pillanatnyi vágy,

kiradírozza a messzeség menten,

nefelejcs kerekeken kordéban halad

csigalassan, meghitten, reményt

óhajtón – minden a helyére zökken.

Legutóbbi módosítás: 2012.06.13. @ 21:17 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1359 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak