akkor is március hatodika volt
bőszen zuhogott az eső
hajlított ágakat arcunkba
zúzott borított ránk dőlt
és az újságot visszalapozva
tizenkét fokos napsütéses tavaszt
virágillat takarót jósló mézelőt
bolondosan pajzánul játszott az idő
s a felhőit nem mutató kék légből
zuhant alá a nem várt öröklét
húsz éve kísért már e keserűség
és elnézem az akkori sajtót
mit hablatyolt össze erődökről
libákról sertésekről rádióelnökről
és semmit az eszméletlen testről
mi ott maradt a lépcsőn hazaindulván
lelke más dimenziókban járt már
és mégis csodát vártam éltetőt
mit nem támogat a józan ész
de emberi ezért nem merész
csupán egy kiáltás kérés ima
matematikai relatív filozófia
valami valódi mint a forgó szemek
játéka mely hirtelen távolba mered
és egyetlen fénytelen pontban
gyűjti össze mindazt a teret
mi az életben szentséges
és fenséges lehet
ez ma sem megemészthető
hiába két évtizede már
ha március akkor sohasem várt
álmaim zubognak elő
és ennyi év után sem fedi szemfedő
tested és ma is félve ejtem ki
ó Uram adj békét nekem s neki is
ki csak elment és nem ért haza már
hiába hívta a kora nyár majd az ősz
szívkamráiban fél hétkor elakadt a levegő
alakja köré mese és mítosz nőtt
melyet márciusban újra élek évről évre
s ha már nem leszek e bolygón én sem
akkor lesz csak a történetnek vége
Legutóbbi módosítás: 2012.03.08. @ 19:00 :: M. Fehérvári Judit
