(avagy amikor Fernando Pessoát
fordít József Attila)
fordít József Attila)
minden írásom fordítás,
a biztosból hoz valamit át,
amit nem ismerek.
hogyha jól meggondolom,
mit is merek, orrom vére
csak-csak elered, nem is kell más.
csápjait ez a kor hiába,
fölfele minek is nyújtaná,
hiszen belülre se;
odakint meg lóg az egész,
lóg az egész az űrbe.
miből hát? mi felé? hol is?
kiről is van szó, ha magamról? –
hova rejthetem a kérdezőt
magamból. – tudás kell? hit kell?
az egész kultúra arra jó,
hogy több asszociációja
legyen annak, ki részese.
s ha kérdezel; lehet-e bentről,
vagy minden kérdés kivet,
összeállnak a kérdezettek,
szemedbe néznek, nem ismernek,
várják, hogy megszelídüljed
magad: élő formabontás.
fordítsd le, amit egyként kaptál,
darabold érthetőre, mégse
veszítsd el az egészet.
