Képeket látok a falon. Az egyikről rám bámul egy olyan sunyin vigyorgó, inkább alattomos, mint mosolygó rondaság. Ebben a közegben ő a szépségideál. Ezt tudja, túl sokan hozták a tudomására az elmúlt századokban. Mosolyból grimaszba ránduló, fricskázón lenéző bandzsasággal kivagyítja a termet.
Gőgdölyfű lovagok és göngyölített hájú, tokás gyönyörűségek ijesztgetnek a másik falon. Ők egyre kövérebbek és arcaik kezdeti vidámsága, röhögőn beképzelt világszépségük tudata mögül torzul napról napra.
A másik falon mértani idomok helyezkednek tökéletes síktudatukban, az idő teltével egyre szerényebben, ők kellenek legkevésbé. A látogatók egyike sem választott még közülük szépségideált. Sokan megnézik, „ilyet én is tudnék csinálni”, az is tény, hogy kevesen próbálják meg. Bár ki tudja? Lehet, hogy otthon szobáik falát díszítik vele.
A negyedik falon más semmi, csak napraforgók. Olyanok, melyektől az embernek önmagáról alkotott, pöttömnyi benyomása, hirtelen óriásivá nővi ki magát és az az érzése, hogy nem csak a falon, egymás mellett álló képek naprafogói, de az egész világ egy napraforgófejekből álló képzet. Sárgán és ragyogón fordul minden és mindenki éltető napja felé.
Középen szokatlanul, ám nem illuzió rombolóan, egy szánalmas ruházatú, kopottas, mocskos szürkés kötéssel áttekert fejű, kalapos figura. Valahogy beleolvad abba a hatalmas napraforgó mezőbe, mintha maga is része volna. Csonka fülével, szeme sarkából sok napraforgó társsal, bandzsítani próbál a napra, több kevesebb sikerrel, de nem adja fel, megpróbálja.
A sunyi mosolyú közben elaludt. A kockák, csak úgy vannak. Királyok, királyfik jönnek-mennek. A hústornyok éjjel elsötétülnek, egyedül a napraforgó mező világít mindenkor.
Legutóbbi módosítás: 2011.08.07. @ 14:23 :: Boér Péter Pál
