Május után a nyár komolyan vette feladatait, meg akart felelni az elvárásoknak. Míg a két férfi reggeltől estig a mezőn perzselődött, Erzsi végezte a ház körüli teendőket, amiből akadt épp elég. Nap nap után morzsolódott le a kalendáriumból. Szeptemberben már jól látszott, hogy Erzsi gömbölyödik. Mintha hihetetlen dolgot láttak volna az emberek, mindenki elképedve sopánkodott:
– Azt mondják, Isti, lesz, kit pesztrálj! – hergelték ifjú Bartát is a falubeli legények.
– Pesztrálja az, akié! – mordult vissza ő –, de amikor egyikük kaján vigyorral az arcán azt kérdezte tőle, „Biztos, hogy neked nincs közöd hozzá?”, ő megragadta a szemtelenkedő vállát, és keserűségének fullánkjait úgy fúrta a szemébe, hogy annak torkán akadt a szó, majd dühének teljes erejével ellökte magától. A meghökkent legényt társai kihúzzák ki a kerítés lábon maradt lécei közül. – Legközelebb a fogaitok hullnak így a porba, csak sokat járjon a bagólesőtök! – fűzte még hozzá visszafojtott indulattal, és otthagyta őket, hadd emésszék meg a történteket
Eltelt Karácsony, majd Újév, és februárban megszületett Gergő, a Barta család legifjabb sarja. Az új jövevény megelevenítette életüket. Jöttek az asszonyok, ki levest hozott, ki egy tyúkot, mások kalácsot, vagy egy üveg bort. Ellátták a gyermekágyas anyát mindennel, ahogy a szokás diktálta. Aztán dicsérték az újszülöttet és gratuláltak a büszke apának. Az biztos, hogy Barta Pista bá’ most még egyenesebb derékkal lépkedett a falu utcáin mint eddig, és boldogan fizetett mindenkinek a kocsmában második fia egészségére. Hálás volt a sorsnak a szép napokért, melyek beragyogják élete lemenő éveit.
Amikor kitavaszodott, Erzsi a gyermeket egy kosárba tette, és magával vitte a kertbe. Ott letette egy ösvénybe, ahol az nagyokat aludt, amíg ő örömmel tett-vett a veteményesben. Aztán megjött a nyár, és ahogy a kertek, mezők virultak, úgy szépült a fiatalasszony is. Melle kitelt, csípői kikerekedtek, egyszóval szemrevaló menyecske pattant ki abból a vézna, sápadt leánykából, aki volt, amikor idős Barta István a házába hozta. Férjeura nem bírt elmenni mellette anélkül, hogy meg ne szorongatta volna. Ha Erzsi vonakodott, duzzogva járt-kelt az udvaron, és egy-egy pohár pálinkában kereste a vigaszt. Az éjszakával azonban elmúlt bosszúsága és így teltek a napok egymás után.
Csak ifjú Barta nem lelte helyét a családban. Reggel kiment a mezőre, és estig senki se látta. A vacsorát szótlanul kanalazta és szeme is csak néha tévedt a kályha körül sürgölődő Erzsire.
– Mi a bajod, mét vagy olyan búvalbélelt? – állt elébe egyik este az apja. Ő azonban nem felelt, kiment a kapun, amelyet bevágott maga után, hogy csak úgy döngött. Azt beszélték róla, hogy amióta a kis Gergő megszületett, ő az estéket a kocsmában tölti. Erzsi sejtette ifjú Barta baját, és igyekezett nem táplálni a tüzet, amely a fiatalember lelkét emésztette. Hogy elterelje férje gondolatait, szóba hozta fiacskájuk keresztelőjét.
– Ha lejár a szénacsinálás ideje, megkereszteljük – jelentette ki csöppnyi lelkesedés nélkül Barta, ami meglepte ugyan Erzsit, de ha a nagy fiú előbbi viselkedésére gondolt, nem csodálkozott.
Úgy történt, ahogy eltervezték. Egy augusztusi vasárnap elvitték Gergőt a templomba, és keresztyén emberpalántaként hozták haza a szülői házba, ahol gazdagon terített asztal mellett ünnepelték meg a boldog eseményt. A bor megoldotta a vendégek nyelvét. A férfiak termésről, beszolgáltatásról, mindenféle adókról beszélgettek, azokról a nehéz időkről, amelyek akkoriban jártak. Az asszonyok Gergő körül sürgölődtek, és sunyi képpel találgatták, kihez hasonlít.
– Aztán mondjad, angyalocskám, jól bánik veled az urad, nem bántott még? – tört ki egy adott pillanatban a rosszmájuság abból az özvegyasszonyból, akiről tudták, hogy inkább szeretett volna ő felkelni reggelente idős Barta István ágyából, mint a tapasztalatlan ágrólszakadt Erzsi.
– Meghiszem azt! A tenyerén hordoz, mint egy grófnét! Miért? Tán magát verte az ura?
Az asszony szeme Erzsi felé villant, de elengedte a füle mellett a kérdést.
Egy idő után szedelőzködni kezdtek a vendégek. Idős Barta még marasztalta volna őket, de nem volt kit. Fejni kell – mondták –, a hízók is visítnak már az éhségtől.
Miután mind elmentek, Erzsi megkönnyebbülten sóhajtott fel. Hogy a fene a csípős nyelvüket…! – gondolta, és szempillantás alatt a helyére rakott mindent.
– Hol van a nagylegény? Ma nem lesz fejés? A marhák bőgnek, osztán mindjárt besötétedik – morgott kissé borgőzös hangján Barta.
– Fejek én lámpánál…
– Hát neki mi baja? Letörik a dereka, ha megfej két tehenet!? Erzsi jónak látta, ha befogja a száját. Egykettőre megetette a gyermeket, és küldte az urát, ringassa a bölcsőt, amíg ő fej. Aztán előkészített mindent, meggyújtotta a lámpást és hátrament az istállóba. Amikor mindennel elkészült, indult volna ki az ajtón, de valaki útját állta.
– Jézusom! Hogy megijesztett maga, Isti! Hol járt? Egész nap nem láttam… – hadarta a nem várt helyzettől meglepődve, miközben pár lépést hátrált a belépő férfi elől és a menekülés gondolatával letette kezéből a tejjel teli vedreket.
– Nem láttál? És hiányoztam neked…? Mondd, hiányoztam?!
Erzsi megpróbálta kikerülni, hogy minél hamarabb az ajtón kívül juthasson, de nem sikerült. Ifjú Barta elkapta mindkét csuklóját és kérlelni kezdte:
– Maradj még egy kicsit… Nem látod, hogy…
– Mit? – vágott szavába zavarát leplezve Erzsi, míg tehetetlenül vergődött a férfikezek béklyójában.
– Azt, hogy… – és itt, mintha a józanság nyugalma szállta meg az asszony kezének érintésétől, elharapta a mondatot. Erzsi azonban kiolvasta szeméből a folytatást, amibe egy pillanatra beleszédült, de összeszedte magát és megpróbálta csillapítani a feldúlt férfit.
– Most ittas, nem tudja, mit beszél… Majd holnap… – kezdte békítően, de ifjú Barta szavába vágott:
– Mi lesz holnap, Erzsi? Hát nem érted, hogy nélküled számomra nem létezik se holnap, se holnapután? – mondta ki vérge a mindkettőjük sorsát érintő igazságot és elengedte a döbbenettől elnémult asszony kezét, aki ettől magához tért és a feleletet lelkébe fojtva, felkapta a vedreket és kilépett az istállóból.
Mélyen alvó férje észre se vette, hogy milyen későre járt, mire ő melléje feküdt. Az istállóban történtek sokáig ébren tartották. Behunyt szeme mögött újra és újra felvillant az ifjú Barta arcáról sugárzó reményteleség, hallotta szavait, érezte kezének szorítását.
A hold már halványulni látszott, amikor végre elaludt.
Barta felébresztette feleségét, aki különös módon, ezen a reggelen a szokottnál tovább aludt.
– Nincs valami bajod? – vizsgálta fürkésző tekintettel –, már késő van.
– Nincs semmi bajom, az este későn feküdtem le – ugrott ki Erzsi ijedten az ágyból, mint akit rossz tetten értek.
– Mé’ feküdtél le későn, mi dógod vót?
– Vót éppen elég! Hagyjon má’, nem hallja, hogy sír a gyermek?
– Jól van no! Ne pattogj úgy… !
Erzsi karjába kapta Gergőt, egykettőre megetette, tiszta ruhát adott rá és visszatette az ágyába. Miután fejt és ellátta a többi állatot, reggelit készített. Csak ketten ültek asztalhoz.
– Hát az a lókötő hol kujtorog má’ ilyen korán? –kérdezte Barta, mire az asszony megint igerülten felelt:
– Én honnan tudjam? Tőlem ott jár, ahol akar!
Idős Barta István még soha se hallotta így beszélni feleségét. Csak állkapcsa ideges rángásából látszott, hogy gyűl benne az indulat. Reggeli után szó nélkül kiment az udvarra és összeszorított fogakkal sűrű teendői után nézett. Erzsi gépiesen végzett mindent a házban, miközben gondolatai messze jártak. Az utóbbi időben egyre gyakrabban jutottak eszébe anyja szavai, amelyeket búcsúzóul suttogott: „Osztán, majd meglátod!” Meg. Máris kezdem látni, sóhajtotta. Amióta eljött otthonról, nem találkozott szüleivel. Most egyből rátört az anyja utáni vágy. Aztán szeretné megmutatni nekik Gergőt is. Meg kell őket látogatni, még mielőtt hidegebbre fordul az idő!
Estére ifjú Barta is előkerült. Bement szobájába, rávetette magát az ágyra és gondolataiba mélyedve bámulta a gerendákat. Csak a vacsorához jött ki.
– Hol a fenében jártál egész nap? Itt hagyod az embert a sok dologgal …– vette elő az apja, amikor asztalhoz ültek. Isti válasza mindnyájukat meglepte:
– Már nem az én dolgom.
– Nem? Hát ki a nyavalyáé?! – csattant idős Barta hangja.
– A magáé, apám… s a többieké!
– Mit beszélsz, te holdkóros, nem vagy eszednél?
– Nagyon is eszemnél vagyok, és elmegyek, még mielőtt tényleg elveszíteném!
Erzsi akarata ellenére összerezzent, mint akit villámütés ért.
– Mi az?! Büdös lett a munka, vagy mi a fészkes fene ütött beléd egyszeribe? – borzolódott fel egyre jobban idős Barta, de a fia úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést.
– Bent jártam a városban. Munkát kerestem. Január elseje után kezdek.
Az apja csak kapkodta a levegőt, alig tudott megszólalni.
– De fiam, miért…, mi lesz velünk? Tudod, hogy egyedül nem bírom a sok munkát… – vette könyörgőre a szót, miközben szemmel láthatóan ezekben a pillanatokban aggastyánná öregedett.
– Apám, maga már nincs egyedül – felelte ifjú Barta és sokatmondó pillantást vetett Erzsire, aki merev arccal ült közöttük –, s aztán majd felnő a fia, a másik, itt lesz az, ha szükség lesz rá. Azzal felállt és kiment a házból.
Idős Barta István kővé dermedt az ámulattól. Megpróbálta, de nem volt képes összeszedni gondolatait.
– Tégy egy üveg bort az asztalra! – szólt Erzsinek –, ülj ide mellém, és igyál te is!
– Tudja, hogy én nem iszom! – próbált ellenkezni az asszony –, és be kell menjek Gergőhöz.
– Nem mész sehova! – szólt rá az ura –, idd ki ezt a poharat fenékig! Erzsi ivott egy kortyot, majd letette a poharat az asztalra. Idős Barta István többet nem erőltette. Csak nézte feleségét és minél többet nézte, annál jobban megvilágosodott előtte minden.
– Kellek én neked, Erzsi? – jött ki erőtlenül a hang a torkán, miközben megpróbált felesége szemébe nézni, amely most az előtolakodó könnyektől különösen fénylett. Erzsit meglepték ezek a szavak. Még soha senki nem kérdezett tőle ilyent, a hitves ura is csak most először. Nem is tudja, mit illik felelni ilyenkor. Megmondja az igazat, hiszen… nem is tudja… Fejében olyan zűrzavar támadt, hogy forgott vele a világ.
– No, szólj má’… ! Szeretsz, te egy kicsit is engem?…
Erzsi alig bírta visszafogni remegését. Aztán eleredtek könnyei és hangtalanul peregtek le szép fiatal arcán. Idős Barta István nem bírta nézni felesége gyötrelmét.
– Jól van no, jól van… Ne sírj má’! Nem te vagy a hibás – próbálta vigasztalni –, eridj, feküdj le, jövök én es mindjárt!
Szót fogadott. Lefeküdt, de gondolatait sokáig nem tudta lecsillapítani.
Folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: M.Simon Katalin
