– Mondja fiam, miért veszteglünk itt percek óta?
– Az a helyzet uram, hogy forgalmi dugó alakult ki. Valami történhetett, baleset, katasztrófa, vagy más szokatlan, de úgy beragadtunk ide, ha elindul a forgalom akkor is lassabban fogunk haladni egy gyalogosnál.
– Ez rémes! Még jó, hogy nincs semmi fontos elintéznivalóm. Milyen csend van! Nagyon érdekes, itt a város közepén, tengernyi a kocsi, mozdulni sem lehet és mégis.
– Nekem is feltűnt uram, talán mindenki spórol a benzinnel. Senki nem járatja a motort, ahogy mi sem. Máskor tülkölni szoktak, veszekedni és kiabálni. Egyik-másik kocsin eleresztenek olyan zenét, amitől hajszálrepedések jelennek meg a karosszérián, most meg vágni lehet a megnyugtató kellemes csendet.
– Én itt a kanapén alszom egyet, amíg indulunk.
– Ha megengedi,én is hátra engedném a széket egy kis szundításra. Úgyis észrevesszük ha változik a helyzet, akkor már tényleg tülkölni fognak.
– Aludjon nyugodtan! Milyen szép zene hallatszik be. Nézze csak, ott a sarkon egy ember hegedül.
– Gyönyörűen játszik uram, úgy látom európai így első ránézésre.
– Miből olvasta le? Ja, igen, hiszen maga is első generációs, talán jobbak még a szemei ilyen első rálátásra. Már csak azért is, mert én egy eléggé szakadt ruházatú, elnyűtt fazont látok csak benne, viszont a zenéje felséges. Bármelyik koncertteremben mindenki neki hódolna. Vigyen oda egy százast, tudja mit, egy ezrest és hívja ide. Érdekes embernek tűnik, kiváncsi vagyok miért az utcán zenél egy ilyen őstehetség.
– Akkor most ugrott az alvás uram?
– Fiacskám, sosem voltam zsarnok, ha visszagondolsz a szolgálati idődre. Nem bontottam le másodpercekre semmit, nem ellenőríztelek, úgy gondolom, arany életed van. Ezt a kis szundit most ugrasztod, legalábbis átmenetileg.
– Oké főnök! Pillanat.
A sofőr látható lelkesedéshiánnyal küszködve, kikászálódott a hosszú limuzinból és az egymásra zsuppolódott járművek között odaszlalomozta magát a zenészhez, aki megdöbbenve fogadta egy dúsgazdag ember hatalmas adományát. Nem túlzott lelkesedéstől fűtve, de úgy gondolta, ha már valóban személyesen látni akarja, akkor különös gavallérságát illendő viszonozni, odamegy és beköszön neki.
– Jó napot uram! Parancsoljon velem! A sofőrje említette, hogy látni kíván.
– Üljön be, beszélgessünk!
A zenész elgondolkodott, hogy időt veszít, de pénzt semmi esetre sem. Ennyit egy hónap alatt nem muzsikál össze. Egye fene gondolta és beült.
– Parancsoljon velem!
– Mutassa a hangszerét!
– A hangszerem nem szeretném kiadni a kezemből.
– Soha nem hallottam hasonlóan szépen szóló hegedűt. Bizalmat érzek irányodba, megmondom, van egy Stradivárim, szépen szól, de tiéd szebben.
– Tudja uram, ezt még az ükapám édesapja csinálta azzal a céllal, hogy a fia, az én ükapám a szegénysorból kicsit jobbra, többre vigye. Megtanuljon zenélni, így azóta mi zenész familia vagyunk.
– Szörnyű állapotban van a hangszer, szerteszét fúrta a szú, tiszta repedés, egészen furcsa szaga van.
– Füst uram, füst! Tudja, gyermekkoromban igen kicsi házban laktunk , a szél a kéményből nagyon gyakran visszafújta telente a füstöt, a lakkozás már teljesen lekopott.
– Hosszában több helyen végig van repedve, megfogni is alig merném, szétporladna a kezemben.
– Az a helyzet, hogy egy hegedű minél régebbi, annál szebben szól, általában.
– Vannak nagyon régi hegedűim, tudja ugyanilyen rémséges állapotban, de azok nyekergően kornyikáló hangot képes csak kiadni.
– Szabad megkérdeznem, milyen gyakran használják a hangszereket?
– Évente kétszer, háromszor egy partin neves hegedűművészek szokták megszólaltatni őket, de sérti a fülemet a hangjuk.
– Megértem. Egy hangszerhez szív kell! Szív kell a megalkotásához, szeretni kell és használni. Olyan ez, mint amikor egy házat nem használnak, egyszerűen depresszióssá válik és tönkremegy. Ha egy hangszert használnak értő kézzel, meghálálja és egyre szebben ontja magából a zenét.
– Igazságalapja van a szavaidnak, csak azt mondd meg, hogy a Stradivárim miért nem szól ilyen szépen.
– Mielőtt erre válaszolnék, láttam már életemben Stradivárit, egyik sincs jobb állapotban, mint az én becses hegedűm.
– Igazad van, azok is valóban igen nyűtt kinézésüek, de remek hangjuk van.
– A remek és a csodálatos között különbséget érzek.
– Én is. Ezért szeretném megvenni a hegedűdet!
– Nem adhatom uram, ez a család legfőbb kincse, apáról fiúra származik. Ükapám halála után kapta meg dédapám, nagyapám, apám, majd én. A fiam várólistán van.
– Szó szerint várja a halálodat?
– Nem a halálomat várja uram, rendes ember az, maga is zenész. A becses hangszert, azt igen, azt várja!
– Honnan származol, Maestro?
– Én és a Maestro! Hát való igaz, jó néhány koncertterem ajánlott már örökös szerződést, de nem vállaltam. Tudja a nézőtéren olyan rideg, székekben ülő, hamis műélvezetet arcukra erőltető sznoboknak nincs kedvem játszani. Inkább itt az utcasarkon.
– Inkább itt? Szóval honnan származol?
– Transsylvániából.
– Vicces ember vagy, sejtettem, hogy ezt fogod válaszolni.
– Az egy valódi hely a Kárpát-medencében, Európa közepén.
– Ja persze, tele vámpírokkal…
– Ismétlem uram, kérdezze meg a sofőrjét. Érzem az akcentusán, hogy ő is odavaló.
– Ez nem semmi, ti tényleg jól be tudjátok azonosítani egymást. Európából jött. Mondd csak fiam, honnan is?
– Ráhibázott a Maestro, valóban onnan jöttem.
– Sok ilyen őstehetség lappang arra?
– Vannak uram, vannak! Muzsikus cigányoknak nevezik őket.
– Szóval Maestro, mennyibe kerül a hegedűje?
– Nincs ára uram, nem eladó!
– Kicsit hóbortos kedvemben vagyok, elcserélem veled a Stradivárimat.
– Nem lehet uram, ez a család kincse, a fiam örökli a halálom után.
– Mikor kezdtél el zenélni?
– Nem emlékszem.
– Valami gond van a memóriáddal? Látom, hogy olyan 60 körül jársz. Nem vettem észre a demencia tüneteit rajtad semmiben.
– Nincs emlékezetkiesésem, egyszerűen hamarabb zenéltem, mint beszéltem.
– Ezen a hegedűn?
– Nem uram, ezen soha nem játszik más, csak a családfő, mint említettem volt.
– Mégegyszer felajánlom a Stradivárimat, abból egy kisebb várost megvehetsz magadnak.
– És mit csinálnak a lakók?
– A lakók a pénzükön vesznek maguknak házakat, ahol akarnak.
– Uram egyáltalán nincs kedvem egy teljesen üres városban egyedül éldegélni.
– Egészen érdekes jelenség vagy. Arra nem gondoltál, hogy egy csomó hangszergyárat is megvehetnél magadnak?
– Ilyen hegedűt egyetlen hangszergyár sem csinál.
– Ebben sajnos igazad van. A fiad milyen hegedűn játszik?
– A fiam egy nagyon jó hegedűn játszik, gyönyörű a hangja, de…
– Igen, értem, várja ezt a hegedűt. Hogy én milyen hóbortos vagyok. Nagyon megkedveltelek öreg.
Azt hiszem nagyjából egyidősek vagyunk, szólíts te is öregnek! -Ha ezentúl csak nekem zenélsz, a fiadnak adom a Stradivárimat, úgy neki is lesz egy komoly hangszere, a világon a legmegbecsültebb.
– Uram, az ő hangszere kiváló, gondolkodóba ejtett, ám én képtelen vagyok csak egy embernek zenélni. Létszükségletem, hogy lássam a visszajelzést a járókelőkön.
– Értelek, de valld be őszíntén, igencsak szegényesen élsz.
– Több mint szegényesen uram, ez az egyetlen vagyonom, ami rajtam van.
– Nem értem, nincs ruhatárad?
– Van, itt van épp rajtam.
– És a fiad?
– A fiam sem sokkal gazdagabb mint én és az unokám sem.
– Ők is így zenélnek mint te?
– Ha a minőségre gondol, akkor feltétlenül vannak olyan jók, ha nem jobbak, mint én az ő életkorukban. De hát nyílván még fejlődnek és valószínűleg, ahogy annak rendje-módja van, túltesznek majd rajtam.
– Miért nem kamatoztatjátok azt a felbecsülhetetlen kincset, amit a családotok tehetsége rejt?
– Az előbb említettem, hogy a járókelők visszajelzése vagy egy mulatságon az emberek tánca az igazi fizetség nekünk.
– Fura szerzet vagy! Na, azt hiszem a dugó kezd lazulni, mindenhonnan tülkölnek. Maradj a limóban, dőlj ott
végig, ha akarsz!
– Ülve maradnék, ha nem baj.
– Nyugodtan.
– Nem tudom hová akar vinni uram, de jó lenne ha visszaszállítana, mert ez az utcarész a megszokott
előadóterületem.
– Meglesz. Fiam, – szólt a sofőrnek – most elmegyünk az ügyvédemhez, szerzünk két tanut és elvisszük
a hegedűmet -a Stradivárit-, ennek az embernek a fiának. Hol lakik a fia Maestro? Igazán megérdemled ezt a megszólítást, függetlenül attól, hogy nem egy zárt előadóteremben, hanem egy annál jóval nagyobb szinten, jóval nagyobb közösségnek okozol gyönyörűséget csodálatos zenéddel.
– Három utcával odébb lakik a fiam, hamar ott leszünk.
És a milliomos olyant tett, amilyent nem igazán szokott, annak ellenére, hogy alapvetően rendes ember hírében állt és ez nem csak csacska szóbeszédként mozgott, igazán valóságközeli állítás.
Ügyvédje és két tanuja mellett a zenész fiának adományozta Stradiváriját azzal a kikötéssel, hogy a családban mindig a második használja azt, mint minőségi zenéhez, minőségi hangszerként. A legidősebb értelemszerűen a felbecsülhetetlen és felülmúlhatatlan családi kinccsel hegedűl ezután is.
Egyedüli záradékként mindössze annyi kért, hogy abban az utcában, ahol épp az öreg -akivel egymás pertu öregei lettek- és majdan utódai zenélnek – közvetlen közelükben mindig egy foglalt parkolóhely legyen családja számára.
Legutóbbi módosítás: 2010.09.02. @ 05:40 :: Boér Péter Pál
