Matematika óra egy budapesti elitgimnázium IV. osztályában.
Kati néninek (akivel épp az utolsó tanévben vert meg minket az Sors) egyedülálló számonkérési módszerei voltak. Feldobott egy matekpéldát a táblára, aztán elkiáltotta valakinek a nevét. Ez azt jelentette, hogy a delikvens néhány másodpercen belül köteles valami ötlettel el?állni, hogyan kezdene hozzá a feladat megoldásához.
– Kovács Zsuzsi!
Zsuzsi vigyázzba vágja magát, gyomra görcsbe rándul, meg se tud nyikkanni.
– Lendvai Juli!
– Én…
– Mit te? Tudod vagy nem? Faragó Éva!
– Hát…
És ez folytatódik mindaddig, amíg valakinek nem támad valami épkézláb ötlete. A felszólítottak bambán állva maradnak.
Épp egy ilyen kikérdezés zajlott, amikor – alig hallható kopogás után – belépett az osztályba Herskó János filmrendez? és sleppje.
Az osztály hirtelen felélénkült:
– A Herskó!
A szinte egyszerre kimondott név egy hangos „hess”-é állt össze.
Herskó odalépett Kati nénihez, mondott neki valamit, majd az osztályhoz szólt, nagyon udvariasan:
– Arra kérném magukat, hogy néhány percre mindnyájan álljanak ki a pad mellé.
A matekóra feszültsége hatalmas kamaszvihogásban oldódott fel. (Hiszen az osztály háromnegyede már amúgy is állt.)
A kis csapat körbesétálta az osztálytermet, mindenkit végigmustrálva.
„Akárha lóvásárban lennének”- gondoltam. „Még jó, hogy a fogunkat nem akarják megnézni!”
Visszaérve a tanári asztalhoz, a rendez? sugdolózni kezdett Kati nénivel, többen állították, hogy közben többször is rám néztek.
Néhány nap múlva levél jött a lakáscímemre. Szabványszöveg volt, valami ilyesmi:
„A Hunnia Filmstúdió „Hat nap” munkacím? produkciójához amat?r szerepl?ket keres. Ez alkalomból Herskó János filmrendez? szeretne önnel személyesen megismerkedni. Kérem, hogy a mellékelt diszpozíción megjelölt id?ben és helyen szíveskedjék megjelenni a Lumumba utca százvalahány számú épületben.”
„Orrod t?le fokhagymás”- mosolyodtam el, és becsúsztattam a levelet a fiókom mélyére.
Egy hét múlva újabb levél jött. Szöveg ugyanaz, viszont új id?pont állt benne.
„Ennek már a fele se tréfa! Megmutatom a lányoknak a suliban: mit szólnak hozzá?”
Karola barátn?m, akinek már az els? óra alatt átküldtem a levelet a pad alatt, kicsöngetés után elkiáltotta magát:
– Lányok! Figyuzzatok! A Szilágyi filmszínészn? lesz!
– Mi van? Mi van? – cs?dült oda a fél osztály. Egymás kezéb?l kapkodták ki a „behívómat”, s máris záporozni kezdtek a jótanácsok:
– Vegyél fel garbót, az most nagyon men?!
– Vigyél valami jópofa táskát! Tudod, olyan keményfül?t, most az a divat!
– Ne mutasd, hogy izgulsz! Csinálj úgy, mint akit nem érdekel az egész! („No, ahhoz nem kell színészkednem” – gondoltam.)
A megjelölt napon magamra öltöttem családunk egyetlen garbópulcsiját, amit a Nyugat-Németországba disszidált rokonok küldtek használtruha-csomagban, karomra akasztottam n?vérem ballagásra kapott táskáját, és megpróbáltam id?re kibuszozni a világ végére.
A megadott számú szoba el?tt nagy tömeg várakozott, fiúk, lányok vegyesen. Viszonylag gyorsan haladt a sor, így nem fogtam menekülésre a dolgot.
A benti rövid beszélgetésr?l csak halvány emlékképeim vannak. (Lehet, hogy mégis izgultam?)
– Mik a tervei érettségi után?
– A Bölcsészkarra jelentkezem.
– Vannak színészi ambíciói?
– Eddig még nem gondoltam ilyesmire.
– Ha kifelé megy, a folyosó végén találja a fotóst. Csináltasson magáról egy képet. Ha kiválasztjuk, küldünk értesítést.
Ahogy kiszabadultam a friss leveg?re, és – még kábán a feldolgozandó élményekt?l – keresni kezdtem a buszmegállót, váratlanul belém karolt egy ismeretlen lány.
– Mit gondolsz, engem behívnak? – kérdezte izgatottan.
Nem voltam hozzászokva az effajta bizalmaskodáshoz, ezért elhúztam a kezemet.
– Téged hogy választottak ki? – kérdeztem vissza.
– Engem sehogy. A fotós a rokonom, ? szólt, hogy válogatás van, gondoltam megpróbálom.
Közben beállt a busz, amire vártunk. Egész a Felszabadulás térig hallgathattam ömlengéseit a gyerekkori színészi álmairól, meg hogy ? bármire képes lenne egy ici-pici szerepért is.
Eltelt vagy két hét, amikor újabb levelet kaptam a már ismert feladótól. Felbontás nélkül, azon melegében miszlikre téptem. Itt és ekkor ért véget a soha el nem kezd?dött filmszínészi pályafutásom.
A „Szevasz Vera” címmel bemutatott filmet már az els? héten megnéztem. A 17 éves, barackszed? táborba induló lány szerepét végül egy 19 éves bölcsészlány játszotta el.
Talán hihetetlenül hangzik, de kilépve a moziból, ?szinte örömmel nyugtáztam, hogy abból a szerteágazó, személyiségemt?l teljesen idegen történetb?l az Életrendez? énrám csak az örökre felejthetetlen kéthetes barackszed? tábor egyik brigádtagjának szerepét osztotta ki.
A brigádverseny gy?zteseiként kapott pénzb?l egy gyönyör? új türkizkék kartonruhát tudtam venni magamnak…
Legutóbbi módosítás: 2010.07.19. @ 12:45 :: Szilágyi Erzsébet
