Szilágyi Erzsébet : Hogyan nem lettem filmszínész

 

Matematika óra egy budapesti elitgimnázium IV. osztályában.

 

Kati néninek (akivel épp az utolsó tanévben vert meg minket az Sors) egyedülálló számonkérési módszerei voltak. Feldobott egy matekpéldát a táblára, aztán elkiáltotta valakinek a nevét. Ez azt jelentette, hogy a delikvens néhány másodpercen belül köteles valami ötlettel el?állni, hogyan kezdene hozzá a feladat megoldásához.

– Kovács Zsuzsi!

Zsuzsi vigyázzba vágja magát, gyomra görcsbe rándul, meg se tud nyikkanni.

– Lendvai Juli!

– Én…

– Mit te? Tudod vagy nem? Faragó Éva!

– Hát…

És ez folytatódik mindaddig, amíg valakinek nem támad valami épkézláb ötlete. A felszólítottak bambán állva maradnak.

Épp egy ilyen kikérdezés zajlott, amikor – alig hallható kopogás után – belépett az osztályba Herskó János filmrendez? és sleppje.

Az osztály hirtelen felélénkült:

– A Herskó!

A szinte egyszerre kimondott név egy hangos „hess”-é állt össze.

Herskó odalépett Kati nénihez, mondott neki valamit, majd az osztályhoz szólt, nagyon udvariasan:

– Arra kérném magukat, hogy néhány percre mindnyájan álljanak ki a pad mellé.

A matekóra feszültsége hatalmas kamaszvihogásban oldódott fel. (Hiszen az osztály háromnegyede már amúgy is állt.)

A kis csapat körbesétálta az osztálytermet, mindenkit végigmustrálva.

„Akárha lóvásárban lennének”- gondoltam. „Még jó, hogy a fogunkat nem akarják megnézni!”

Visszaérve a tanári asztalhoz, a rendez? sugdolózni kezdett Kati nénivel, többen állították, hogy közben többször is rám néztek.

Néhány nap múlva levél jött a lakáscímemre. Szabványszöveg volt, valami ilyesmi:

„A Hunnia Filmstúdió „Hat nap” munkacím? produkciójához amat?r szerepl?ket keres. Ez alkalomból Herskó János filmrendez? szeretne önnel személyesen megismerkedni. Kérem, hogy a mellékelt diszpozíción megjelölt id?ben és helyen szíveskedjék megjelenni a Lumumba utca százvalahány számú épületben.”

„Orrod t?le fokhagymás”- mosolyodtam el, és becsúsztattam a levelet a fiókom mélyére.

Egy hét múlva újabb levél jött. Szöveg ugyanaz, viszont új id?pont állt benne.

„Ennek már a fele se tréfa! Megmutatom a lányoknak a suliban: mit szólnak hozzá?”

Karola barátn?m, akinek már az els? óra alatt átküldtem a levelet a pad alatt, kicsöngetés után elkiáltotta magát:

– Lányok! Figyuzzatok! A Szilágyi filmszínészn? lesz!

– Mi van? Mi van? – cs?dült oda a fél osztály. Egymás kezéb?l kapkodták ki a „behívómat”, s máris záporozni kezdtek a jótanácsok:

– Vegyél fel garbót, az most nagyon men?!

– Vigyél valami jópofa táskát! Tudod, olyan keményfül?t, most az a divat!

– Ne mutasd, hogy izgulsz! Csinálj úgy, mint akit nem érdekel az egész! („No, ahhoz nem kell színészkednem” – gondoltam.)

A megjelölt napon magamra öltöttem családunk egyetlen garbópulcsiját, amit a Nyugat-Németországba disszidált rokonok küldtek használtruha-csomagban, karomra akasztottam n?vérem ballagásra kapott táskáját, és megpróbáltam id?re kibuszozni a világ végére.

A megadott számú szoba el?tt nagy tömeg várakozott, fiúk, lányok vegyesen. Viszonylag gyorsan haladt a sor, így nem fogtam menekülésre a dolgot.

A benti rövid beszélgetésr?l csak halvány emlékképeim vannak. (Lehet, hogy mégis izgultam?)

– Mik a tervei érettségi után?

– A Bölcsészkarra jelentkezem.

– Vannak színészi ambíciói?

– Eddig még nem gondoltam ilyesmire.

– Ha kifelé megy, a folyosó végén találja a fotóst. Csináltasson magáról egy képet. Ha kiválasztjuk, küldünk értesítést.

Ahogy kiszabadultam a friss leveg?re, és – még kábán a feldolgozandó élményekt?l – keresni kezdtem a buszmegállót, váratlanul belém karolt egy ismeretlen lány.

– Mit gondolsz, engem behívnak? – kérdezte izgatottan.

Nem voltam hozzászokva az effajta bizalmaskodáshoz, ezért elhúztam a kezemet.

– Téged hogy választottak ki? – kérdeztem vissza.

– Engem sehogy. A fotós a rokonom, ? szólt, hogy válogatás van, gondoltam megpróbálom.

Közben beállt a busz, amire vártunk. Egész a Felszabadulás térig hallgathattam ömlengéseit a gyerekkori színészi álmairól, meg hogy ? bármire képes lenne egy ici-pici szerepért is.

 

Eltelt vagy két hét, amikor újabb levelet kaptam a már ismert feladótól. Felbontás nélkül, azon melegében miszlikre téptem. Itt és ekkor ért véget a soha el nem kezd?dött filmszínészi pályafutásom.

 

A „Szevasz Vera” címmel bemutatott filmet már az els? héten megnéztem. A 17 éves, barackszed? táborba induló lány szerepét végül egy 19 éves bölcsészlány játszotta el.

Talán hihetetlenül hangzik, de kilépve a moziból, ?szinte örömmel nyugtáztam, hogy abból a szerteágazó, személyiségemt?l teljesen idegen történetb?l az Életrendez? énrám csak az örökre felejthetetlen kéthetes barackszed? tábor egyik brigádtagjának szerepét osztotta ki.

A brigádverseny gy?zteseiként kapott pénzb?l egy gyönyör? új türkizkék kartonruhát tudtam venni magamnak…

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.07.19. @ 12:45 :: Szilágyi Erzsébet
Szerző Szilágyi Erzsébet 229 Írás
Az ELTE orosz-latin szakán végeztem. Voltam az Akadémiai Kiadó szerkesztője, a szegedi JATE Klasszika-filológiai Intézetének oktatója, a Semmelweis Egyetem nyelvtanára. Versfordításokkal már gimnazistaként próbálkoztam. Magyar verseket, novellákat csak néhány éve kezdtem írni.