Az ötvenes években a petrozsényi (Románia) Calea Romană-n laktam. Ez magyarul Római utat jelent. De talán jobban illett volna rá a Nemzetközi elnevezés. Laktak itt magyarok, románok, zsidók. A szemközti szomszédunk olasz volt, az utca végében pedig cigányok, oroszok és németek telepedtek le. Mégis mindnyájan megfértünk egymással. A román tisztelte a magyart, a magyar a zsidót, megtanultuk egymás nyelvét, szokásait, és mindig ellenálltunk, ha uszítani próbált valaki.
Legjobb barátomat Ţabreanak hívták. Tőle tanultam meg románul, a többiektől néhány orosz és német kifejezést, mint: hárásó, já jubljú tébjá, du bist mein Freund… Káromkodni, gyalázkodni egyikük sem tudott, vagy nem akart (ezért maradtam én a mai napig is ilyen iskolázatlan ezen a téren). A felnőttek közül leginkább Pflanzer bácsit szerettem. Hogy ki volt Pflanzer bácsi? Jobbra a második szomszédunk, alacsony, szemüveges ember, mestersége szerint szabó, amúgy izraelita. Emlékszem, folyton vicceket mesélt, közben villámgyorsan varrt, gépelt, ha kellett, takarított, délben ebédet főzött, este vacsorát. Felesége egy karosszékből nézte, feje, keze reszketett ide s tova tíz esztendeje.
— Ne búsulj, ami késik, nem múlik — szokta vigasztalni a virgonc szabómester. — Fogunk mi még táncolni Jeruzsálemben, anyus.
— Te lehet, én bajosan — nyöszörögte csüggedten a szélütött asszony. — Akire Isten haragszik, nem nyer bocsánatot. Sem itt, sem a világ másik részén.
— Aber wo! (Ugyan!) Imádkozz csak szépen, különben nem mondok egy viccet sem többé — fenyegette meg az öreg, s olyan grimaszt vágott, hogy még Pflanzer néni is elmosolyogta magát. — És most rajtad a sor — fordult hozzám. — Van-e még vers a tarsolyodban, öcskös?
Természetesen volt, ha nem, kitaláltam egyet.
— Tessék elmagyarázni, milyen a zsidó Isten! — hökkentettem meg egyszer vasalás közben.
— Nanu (Ejha!) Zsidó Isten nincs — felelte kelletlenül.
— És szakálla? — faggattam tovább, aztán észbe kaptam. Ha nincs, szakálla sem lehet. — De hogyhogy nincs, ha még fia is született, maga Jézus, vagy Krisztus sincsen?
— Jó kérdés — sandított az asszonyra, letette a vasalót, és megsimogatta a fejemet. — Figyelj ide, öcskös! Az Úr minden nemzet Atyja, a tied, az enyém, egyszóval mindnyájunké. Mint a levegő, és ugyanígy láthatatlannak is tűnik. Azért van, érted, fűben, fában, még egy hernyóban is.
— Nem.
— Macht nichts! (Nem tesz semmit!) — mondta németül vagy jiddisül. — Majd megérted, ha felnősz, s akkor meglátod a láthatatlant is, fiam.
Egy ködös, őszi éjjel szokatlan zajra ébredtem. Mintha kiabáltak volna, s hébe-hóba sikolyokat véltem hallani.
— Édesanyám!
Senki sem válaszolt, nem is volt a házban, mint ahogy nagyanyám és Albi bátyám se. Rosszat sejtve illantam ki a Római útra. Az utca közepén két autó berregett, körülöttük a szomszédok, velük szemben katonák kivont szuronyokkal.
— In camioane! Repede! Repede! (A kamionokba! Gyorsan! Gyorsan!) — rikoltozta egy fiatal, kurta bajszú tisztecske.
— Hát te! — figyelt fel rám anyám. — Mars haza, nem látod, mi folyik itten?
— Mi folyik?
— Viszik a zsidókat Máramarosszigetre.
Dideregve ácsorogtam a hűvös éjszakában. Ha ez igaz, hol van Pflanzer bácsi? — futottam végig tekintetemmel a macskaköves utcán, aztán észrevettem; ott kuksolt a kofferjén feleségével az ölében.
— Pflanzer bácsi!
Rögtön meghallotta. Rám nézett. Szemében bánat és csalódás bujkált.
— Katonák, testvérek, engedjétek őket szabadon! — kurjantott fel mögöttem valaki. — Hitler kipurcant, itt nem lesz több Auschwitz.
A tiszt homlokán verejték gyöngyözött.
— De elvtársak, biztosítjuk magukat…
— Stai zitto! (Pofa be!) — süvöltötte olasz szomszédunk. — Ha Groza Péter megtudja, kitekeri a nyakatok.
A tömeg fenyegetően nyomult összébb.
— Vissza, különben…
— Mi lesz? — törte át egy román a katonák kordonját. — Letartóztatsz? Belénk lösz? Dăi drumul! (Rajta!) — tépte szét mellén az inget. — A háborút megúsztam, de ti lelőhettek. És őket is! — mutatott a zsidókra. — Tudod, kicsodák? Bemutathatom nektek. Az egyik az apósom, az az ősz szakállú, a másik dachaui menekült.
— Nyugodjék meg, senkit sem lövünk le. Bevallom, imponál ez az összetartás. Az az érzésem… Egyébként mellékes. A parancs, parancs, végre kell hajtani. Viszont esküszöm, nem akarunk rosszat, csupán Szigetre viszünk néhány polgárt. Adunk nekik házat, munkát, kenyeret, hadd húzzák egy helyen a szocializmus szekerét.
Kutatóan bámultam a katonatiszt arcába. Tekintete ugyanúgy bujkált, mint a szabóé, csak nyilván más okból. Hangja erőtlenül csengett, s ez sehogy sem harmonizált szavai biztatást és jóakaratot hazudó derűjével.
Ekkor váratlan dolog történt. Pflanzer bácsi felállt, s a kamionhoz támolygott ölében a reszkető asszonnyal.
— Viszontlátásra! — mosolygott a szabó a megrendült tömegre. — Még találkozunk.
Szegény Pflanzer bácsi! Egész életében mókázott nekünk, hogy utoljára mégis drámai hősként keljen útra a Golgota felé.
Legutóbbi módosítás: 2010.07.07. @ 10:10 :: Petrozsényi Nagy Pál