Petrozsényi Nagy Pál : PFLANZER BÁCSI

*

 

 

 

Az ötvenes években a petrozsényi (Románia) Calea Romană-n laktam. Ez magyarul Római utat jelent. De talán jobban illett volna rá a Nemzetközi elnevezés. Laktak itt magyarok, románok, zsidók. A szemközti szomszédunk olasz volt, az utca végében pedig cigányok, oroszok és németek telepedtek le. Mégis mindnyájan megfértünk egy­mással. A román tisztelte a magyart, a magyar a zsidót, megtanultuk egymás nyelvét, szokásait, és mindig ellenálltunk, ha uszítani próbált valaki.

Legjobb barátomat Ţabreanak hívták. Tőle tanultam meg románul, a többiektől néhány orosz és német kifejezést, mint: hárásó, já jubljú tébjá, du bist mein Freund… Káromkodni, gyalázkodni egyikük sem tudott, vagy nem akart (ezért maradtam én a mai napig is ilyen isko­lázatlan ezen a téren). A felnőttek közül leginkább Pflanzer bácsit sze­rettem. Hogy ki volt Pflanzer bácsi? Jobbra a második szomszédunk, alacsony, szemüveges ember, mestersége szerint szabó, amúgy izrae­lita. Emlékszem, folyton vicceket mesélt, közben villámgyorsan varrt, gépelt, ha kellett, takarított, délben ebédet főzött, este vacsorát. Fele­sége egy karosszékből nézte, feje, keze reszketett ide s tova tíz eszten­deje.

— Ne búsulj, ami késik, nem múlik — szokta vigasztalni a virgonc szabómester. — Fogunk mi még táncolni Jeruzsálemben, anyus.

— Te lehet, én bajosan — nyöszörögte csüggedten a szélütött asszony. — Akire Isten haragszik, nem nyer bocsánatot. Sem itt, sem a világ má­sik részén.

— Aber wo! (Ugyan!) Imádkozz csak szépen, különben nem mon­dok egy viccet sem többé — fenyegette meg az öreg, s olyan grimaszt vágott, hogy még Pflanzer néni is elmosolyogta magát. — És most raj­tad a sor — fordult hozzám. — Van-e még vers a tarsolyodban, öcskös?

Természetesen volt, ha nem, kitaláltam egyet.

Tessék elmagyarázni, milyen a zsidó Isten! — hökkentettem meg egyszer vasalás közben.

Nanu (Ejha!) Zsidó Isten nincs — felelte kelletlenül.

— És szakálla? — faggattam tovább, aztán észbe kaptam. Ha nincs, szakálla sem lehet. — De hogyhogy nincs, ha még fia is született, ma­ga Jézus, vagy Krisztus sincsen?

— Jó kérdés — sandított az asszonyra, letette a vasalót, és megsimo­gatta a fejemet. — Figyelj ide, öcskös! Az Úr minden nemzet Atyja, a tied, az enyém, egyszóval mindnyájunké. Mint a levegő, és ugyanígy láthatatlannak is tűnik. Azért van, érted, fűben, fában, még egy her­nyóban is.

— Nem.

— Macht nichts! (Nem tesz semmit!) — mondta németül vagy jiddi­sül. — Majd megérted, ha felnősz, s akkor meglátod a láthatatlant is, fiam.

Egy ködös, őszi éjjel szokatlan zajra ébredtem. Mintha kiabáltak volna, s hébe-hóba sikolyokat véltem hallani.

— Édesanyám!

Senki sem válaszolt, nem is volt a házban, mint ahogy nagyanyám és Albi bátyám se. Rosszat sejtve illantam ki a Római útra. Az utca közepén két autó berregett, körülöttük a szomszédok, velük szemben katonák kivont szuronyokkal.

— In camioane! Repede! Repede! (A kamionokba! Gyorsan! Gyor­san!) — rikoltozta egy fiatal, kurta bajszú tisztecske.

— Hát te! — figyelt fel rám anyám. — Mars haza, nem látod, mi fo­lyik itten?

— Mi folyik?

— Viszik a zsidókat Máramarosszigetre.

Dideregve ácsorogtam a hűvös éjszakában. Ha ez igaz, hol van Pflanzer bácsi? — futottam végig tekintetemmel a macskaköves ut­cán, aztán észrevettem; ott kuksolt a kofferjén feleségével az ölében.

Pflanzer bácsi!

Rögtön meghallotta. Rám nézett. Szemében bánat és csalódás buj­kált.

— Katonák, testvérek, engedjétek őket szabadon! — kurjantott fel mögöttem valaki. — Hitler kipurcant, itt nem lesz több Auschwitz.

A tiszt homlokán verejték gyöngyözött.

— De elvtársak, biztosítjuk magukat…

— Stai zitto! (Pofa be!) — süvöltötte olasz szomszédunk. — Ha Groza Péter megtudja, kitekeri a nyakatok.

A tömeg fenyegetően nyomult összébb.

— Vissza, különben…

— Mi lesz? — törte át egy román a katonák kordonját. — Letartóz­tatsz? Belénk lösz? Dăi drumul! (Rajta!) — tépte szét mellén az inget. — A háborút megúsztam, de ti lelőhettek. És őket is! — mutatott a zsi­dókra. — Tudod, kicsodák? Bemutathatom nektek. Az egyik az apó­som, az az ősz szakállú, a másik dachaui menekült.

Nyugodjék meg, senkit sem lövünk le. Bevallom, imponál ez az összetartás. Az az érzésem… Egyébként mellékes. A parancs, parancs, végre kell hajtani. Viszont esküszöm, nem akarunk rosszat, csupán Szigetre viszünk néhány polgárt. Adunk nekik házat, munkát, ke­nyeret, hadd húzzák egy helyen a szocializmus szekerét.

Kutatóan bámultam a katonatiszt arcába. Tekintete ugyanúgy bujkált, mint a szabóé, csak nyilván más okból. Hangja erőtlenül csengett, s ez sehogy sem harmonizált szavai biztatást és jóakaratot hazudó derűjével.

Ekkor váratlan dolog történt. Pflanzer bácsi felállt, s a kamionhoz támolygott ölében a reszkető asszonnyal.

— Viszontlátásra! — mosolygott a szabó a megrendült tömegre. — Még találkozunk.

Szegény Pflanzer bácsi! Egész életében mókázott nekünk, hogy utoljára mégis drámai hősként keljen útra a Golgota felé.

Legutóbb szerkesztette - Petrozsényi Nagy Pál
Szerző Petrozsényi Nagy Pál 30 Írás
nyugdíjas, román-magyar nyelv- és irodalomtanár.