Kovács-Cohner Róbert : Ephata IX.

Nyomtatás

XI. Évszakok

Ez a hajnal sosem ér véget.

A hó elolvadt.

Egy kis japán kertben kóborolunk:

én és a pirkadat.

Lágy fényeddel hegynyi üstököm simítod:

fehér vagy, mint a gésák –

az éjjelbe mostad minden bűnödet.

Árulásaid most árnyékokként

a fák ágaira akasztva lógnak.

Ők is árulók:

kecses tested védtelen lökték az égre,

de én megvédtelek a felhők gyalázatától.

Kis japán kert, tavaszi reggel,

s ez a reggel sosem érhet véget.

Sugár-karjaiddal átölelsz,

és csendre intesz:

a fák rügyezésének

dallamát hallgatjuk éteri csendben –

minden új bimbót egy távoli harang

kondulása köszönt.

Bambuszból szőtt ágyban

teát iszunk, halk,

harmatízű teát.

A fák feléd nyújtóznak,

és ránk sóhajtják

az élet szeretetét.

Már teljes díszben állnak sorfalat

virágzó nászágyunk körül,

és visszaverik még a leselkedő delet –

háttal állnak titkosan,

és én a reggelbe merülök,

beléd merülök iszonyú vétkeimmel –

benned fürdöm:

a reggeli ég kékjében.

Dél van. Hosszú utam nyara.

A kis japán kert izzadságunktól fénylik,

s a kis tó a kéj ritmusára lüktet:

minden hullám harangkondulás –

a tó hullámzik. Habjai lábunk nyalogatják,

vörösen izzunk az ég közepén,

s a fák a hőségben görcsbe görnyednek:

már nem bírjuk sokáig.

S áll még a japán kert:

Ide jutottunk. Itt maradunk.

Érezd az otthon szenvedélyét.

Csak sírni ne kezdj, ahogy

egy villámmal utolsót döfök beléd,

és felsikolt bíbort fröcskölve a vihar –

ne hagyd, hogy a kert párába fúljon,

ne ijedj meg a dörgéstől:

csak én sóhajtom rád a kis szülői házat,

a sötét rengeteget,

a magányos utat,

eltörött gyermekkorunk éles szilánkjait.

Csak sírni ne kezdj.

Délután van. Bágyadt délután.

Zuhog.

A kert fái ködbe burkolóznak,

s hagyom,

még hagyom,

hogy köd-karjaimból lágyan-sárgán

derengj egy elfelejtett tájra.

Ne félj.

Kis fényed örökre meghagyom.

Sikoly szakad fel belőled,

az égtájak, a miért-ek sikolya,

s a feltámadt szél borzolja

a kert fáiról lehullott avart.

Sötét van. Hideg.

Hegy-üstököm mögé bebújsz –

ne félj.

Itt nem láthat senki sem.

A fák csontvázkarjai kopognak válladon.

Csak hátra ne nézz:

a régi fák árnyai erdővé mérgesedtek –

a hold én vagyok,

és én vakítlak el minden csillagból.

Csend van. A harang meg sem mozdul.

Beléd oltottam, húsoddá tettem

minden régi fájdalmamat.

Nem látlak.

De érzem pihegésed.

S ha hittél valaha, még most is hiszel.

Las Vegasba megyünk, ha elhiszed,

hogy már csak űr vagyok,

s nem félsz lelkem pusztaságától –

akkor majd ott felmész

a fehér csigalépcsőn.

(a kápolnából zúgott a harang)

Nem tudom, hallasz-e még.

Üres vagyok.

Oly csendes, szelíd ez így.

Nem fontos,

lélegzel-e még.

Hajnalodik.

Minden megváltozott.

Metamorfózis.

Részed vagyok: apró spermium

végtelen tested száguldó kozmoszában,

s tán újra megteremtesz –

De nem látlak már,

hisz a fák helyén

tátong a sivatag.

Nem emlékszem rád,

pedig te voltál a fény –

most már csak hidrogén s hélium,

s itt fekszem, mint egy napsütötte darab kő –

————————————————-

Részletek az Ephata – Álom egy ablak üvegén cím? kötetb?l:

Ephata II.

Ephata VIII.

Ephata IX.

Ephata X.

Ephata XI.