Évek óta az utcán élt.
Nem barátkozott senkivel.
Egyedül ücsörgött egy kapu alatt, nézett maga elé. Még akkor se emelte fel a tekintetét, ha valaki beledobott valami pénzt az előtte levő papírdobozba.
Persze így aztán nem is kapott sokat, de elég volt ez is, hiszen – ellentétben a többi, hasonló sorsú emberrel – soha egy kortyot se ivott.
A kapu alól nem zavarták el a lakók, hiszen nem volt erőszakos, nem volt szemtelen. Igaz, nem is nagyon adtak neki a háziak; szinte észre se vették.
Azt se vették észre, amikor meghalt. Már órák óta halott volt, amikor egy gyerek arra sétáltatta a kutyáját. Az odaszaladt, szagolgatni kezdte, előbb csak kinyújtott lábait, majd az arcát.
A gyerek ráripakodott kutyájára, visszarántotta a póráznál fogva, és akkor figyelt fel a mozdulatlanságra.
Rendőrt hívtak, mentőt – az egyik papírokat, a másik életjelet nem talált. Idegenkezűségre utaló nyomot pedig egyik sem.
Az Önkormányzat számlájára temették el.
– Tulajdonképpen nem is halt meg senki – mondta az egyik sírásó a másiknak, amikor az utolsókat simította lapátjával a friss hanton.
Legutóbbi módosítás: 2010.04.11. @ 09:19 :: Zalán György