Vince nem bírta kivárni, amíg megáll a lassító motorkerékpár. Kétoldalt letette, kinyújtotta a lábát, s a jármű egyszerűen kigurult alóla. Mire Ákos lefékezett, a kék bukósisak már a kapu felé gurult a bejárón, de barátja látványát még így sem lehetett komoly ábrázattal elviselni. Hátán a méretes kartondobozzal, mellén a járgány elülső sárvédőjével, valahol a fogságba ejtett első világháborús katona, és a drótostót között volt félúton.
Minden erejére szüksége volt, hogy a féktelen röhögés, a diszkrét mosoly mögött maradjon. Vince mögött ugyanis jelentős ökölvívó múlt állt, és mostanra már iszonyatos fejfájás gyötörte. A sisak nem éppen az ő fejére készült. A szorítás mindjárt induláskor beköszönt, a kétszáz kilométer alatt pedig kitanulta az inkvizítor szakma minden fortélyát. A visszafelé vezető úton azután mesterművet produkált. A szenvedő alany most előbb halántékánál, majd haránt irányból ütögette a fejét, miközben elmélyülten tanulmányozta az árokparti gyomokat. Felfelé, még nem mert nézni. A kék ég látványa korábban, villámként hasított elgyötört agyába.
Ákos az udvaron, a földre tett kartondobozból óvatosan kivette a héját, az előre elkészített ülőfán lógó szíj karabinerét a lábakon lévő béklyóba akasztotta, s a helyére állította a madarat.
— Szép mi?
— Gyönyörű állat — felelte Vince, s most már leakasztotta nyakából, s földre dobta a sárvédőt.
A zajra a héja felrebbent, a vékony, és feltehetően már sérült béklyó elszakadt. A madarászok arca szinkronban emelkedett, majd átment forgásba, végül beállva a nyugati égbolt irányába, megmerevedett.
A hosszú csendet az ijedtségből ocsúdó verebek ricsaja törte meg, ebbe kapaszkodott Ákos reszelős mondata.
— Ez volt a váltságdíj. — Lassan barátja felé fordult, s mikor tekintetük találkozott, azonnal ráérzett, elkel még némi magyarázat. — Ezzel az úttal vettük meg a szabadságát — s mert Vince tekintete ezután is bamba maradt, gyorsan hozzátette.
— A héjának. Érted!
Előző nap, kora délután indultak útra. A héjafiókát egy erdész barátjuk találta. Felnevelte, majd tanítani kezdte, de elfogyott a dologhoz nélkülözhetetlen türelem. „Ez olyan buta, mint az anyaföld. Ha van kedvetek kínlódni vele, gyertek el érte!” — írta utolsó levelében. Esteledett mire elérték a Duna túlpartján kuporgó kisvárost. A viszontlátás örömére legurult néhány sör, három óra alvás, és máris a visszaúton berregtek. Néhányszor megálltak, megnézték a madarat.
Miközben a szőregi körgát macskakövein zötyögtek, megadta magát a már addig is gyanús hangokat hallató sárvédő. Leszerelték, nyakba került, s nemsokára már Makó főútján kerülgették a lócitromokat. Ha ez olykor nem sikerült, Ákos még félre tudott hajolni, Vince már nem. A csupasz első kerék meg csak tette a dolgát.
Reggel nyolcra érkeztek haza a nemes vaddal, hétkor munkába kellett volna állni, e helyett elképedve bámulták az égnek azt a pontját, ahol féltett kincsük a végtelenbe olvadt. Így történt, hogy nem lett vadászmadaruk, kárpótlásul viszont gazdagodtak egy értékes tapasztalattal. A fiatal héja pontosan abba az irányba repült el, amelyből idefuvarozták.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.25. @ 11:18 :: Takács Dezső