Tizenkettedikén Kupás Eszti kíséretével a pontos útleírás szerint megkerestem a VIII. kerületi Leonardo da Vinci utca 18-at, a Fővárosi Óra- és Ékszeripari Vállalat Tanműhelyét. Rengeteget kellett gyalogolni a hatosig is, meg arról leszállva a műhelyig is a baljóslatú utcán.
Ijedten gondoltam a rövidülő napok sötétjére és a télre.
A műhely éppolyan rettenetesen lerobbant, zsúfolt és barátságtalan volt, mint a környék. Kaptunk a próbaidőre egy darab rézlemezt és egy reszelőt, egyetlen asztalt —, mi azonban hatan voltunk. Egymásnak adogattuk az ominózus szerszámot, és váltottuk egymást az asztalnál. Így semmi hasznos információt nem kaphattak rólunk, legfeljebb azt, hogy a reszelő melyik végével kezdtünk el „dolgozni”. Két hétig csak az ottani órástanulókkal ismerkedtünk, meg lassacskán az öreg segédekkel és a mesterünkkel. Előtte csak következtettünk arra, ki alkalmazott, ki tanuló. Unatkoztunk.
A mégis fárasztó, tíz napos próbaidő után Árpi elvitt bennünket Kupással a szép Alfa moziba, a Rioi kaland-ot megnézni. Július huszonnegyedikén pedig boldogan utaztunk haza, nyaralni.
Az otthoni levegő, az artézi víz tiszta íze, szüleim öröme, mind-mind azzal a nyugalommal töltött el, hogy nem döntöttem rosszul. Haza fogok jönni, folytatom a nagyapám útját — nyugtatgattam magam újra: Közben olvashatok, tanulhatok, képezhetem magam iskola nélkül is.
Élveztem a nyarat, hogy anyunak segíthetek, hogy nálunk minden a régi, hogy itt otthon vagyok. Előbb Klári unokatestvérem, majd Zsuzsa barátnőm töltött nálunk pár napot egyidős pici kislányaikkal, csodálatos napokat éltünk át velük. Először figyelhetem hosszabb ideig egy elégedett kisbabát, hogyan lesz ügyesebb, okosabb, kedvesebb minden nap. Gőgicsélésében minden hangsúly jelent valamit, amit csak a szerető figyelem képes érteni, és milyen gyönyörű, tökéletes minden porcikája!
Ahogy a seprűs, hosszú szempillák alól, beszédes nagy szemével rácsodálkozik a világra, benne az éppen megszólaló falióra zengő ütésére. Az evés ellen mindig tiltakozó Mónika a bimm-bamm szóra csodálkozva nemcsak mélykék szemét, a pici száját is hatalmasra nyitotta, Zsuzsa közben úgy meg tudta etetni, hogy észre sem vette, mekkorákat nyel.
Klári Juditkájának bogárfekete a szeme. Móni szelíd, Jutka akaratos és mindegyikben valami kis örökmozgó szerkezet ficánkol. Kis ennivalóan aranyos egyéniség volt már mindegyik.
Augusztus huszadikán az ozorai búcsúra Kránitzék meghívták a másik Bözsét, így velük is találkoztam otthon. A családom is kedves, vidám kislánynak ismerte meg Hesszikét. Elég nehezemre esett ezután visszamenni az intézetbe. Pincehelyen apu rakott fel a vonatra, a Déliben a lányok vártak. A kalauzt kértem és a legalsó magas lépcsőről ő segített leszállni. Az utazás kezdett már olajozottan menni. Leveleim felemás érzéseimről számolnak be. Az intézetben azért hamar helyrerázódtam.
Szeptember tizenharmadikán a gyakorlati tanulás is megkezdődött a Leonardo da Vinci utcában. Eleinte minden reggel Kupás Eszti kísért, mert odafelé egy nagyon magas járdaszigetre is fel kellett lépnem, ehhez a segítségére szorultam. Vissza, arról lelépni már egyedül is megtanultam. Ha Eszti nem ért rá, Bözse jött velem, vitte a táskámat. Árpi Csehszlovákiába ment, néhány napra, nem jöhetett, hétköznapokon, kora reggel egyébként se lehetett volna mellettem. Én meg csak róttam a nekem egyre hosszabbnak tűnő utat.
A készülődés és a gyaloglás rengeteg időbe tellett. Fél ötkor kellett kelnem, ami önmagában is szörnyű! Ráadásul minden nap sötétebbre ébredtem, de mire a műhelybe értünk kivilágosodott. Hazafelé azonban teljesen besötétedett mire hét körül befordultam a kapun. Addigra a fáradtságtól még enni sem volt kedvem, hiába éreztem éhséget. Az ebédemet eltették, abban turkáltam, amíg meg nem untam. Gyorsan lefürödtem és a másnapi ruhám kikészítése után azonnal elaludtam. A könyv is kiesett a kezemből. Hajnalig óránként néztem a karórámat, hogy el ne aludjak. Soha nem pihentem ki magam! Kezdtem elcsigázott lenni.
Egy este néhányan színházból jöttek haza, felkapcsolták a villanyt, úgy vetkőztek. A nyüzsgésre ébredtem, gyorsan öltözni kezdtem. Le kellett állítaniuk, hogy nincs még reggel, hanem este tizenegy óra. Egyik lábamon harisnyával boldog bódultan bújtam vissza a takaró alá.
Amikor reggelenként újra a járdán, az utca végét elérhetetlenek láttam, az volt az érzésem, mintha az este csak visszafordultam volna, megállás nélkül, véget nem érő gyaloglással. Mintha sem a műhely, sem az éjszakai alvás meg sem szakította volna az utat, csak mentem, mentem, sajgó tenyeremmel markolva a botokat.
Közben két újabb lehangoló hírt kaptam:
Értesítést, hogy a korengedélyt a Munkaügyi Minisztériumnak is meg kell erősítenie és az ipariskola igazgatójának a kijelentését, miszerint ő …lélektanilag elképzelhetetlennek tartja, hogy a fiatal kölykök közé bejárjak. Inkább, minden további nélkül engedélyezi, hogy az anyagból, óralátogatások nélkül, egyszeri megjelenéssel levizsgázzak!
— Mindent annak érdekében, hogy távol tarthasson? Hmmm… Nem baj, csak hagyjon békén tanulni! — gondoltam elcsigázottan.
Domi néni pedig sikertelenül próbálta a Rehab-bal elintézni, hogy kocsi vigyen, hozzon. Ő is a téltől féltett. Azért az új nevelő Kati mégis megírta a kérvényt a Munkaügyi Minisztériumba.
Szüleim küldtek ébresztőórát otthonról, hogy az addigi virrasztásom véget érjen, mégsem azonnal mertem nyugodtan az álomra és az óra ébresztésére bízni magamat. Úgy aludtam, mint a kisnyúl a népi mondás szerint: Ugrásra készen.
Első héten a próbaidő bérét kifizették a Vállalatnál. Kaptam kétszáznyolcvan forintot, aminek a hatvan százalékát be kellett fizetnem „intézeti tartásdíj” címén. Igazságtalannak éreztem, de nem tehettem ellene. Aztán hetekig nem fizettek és intézeti zsebpénz se járt. Mégsem választhattam a legolcsóbb közlekedést, annál a járműnél kellett maradnom, amin tanultam, és egyre könnyebben tudtam felszállni. A villamosok közt a csuklósnak legalacsonyabb a lépcsője, de három is elment, mire egy olyan jött. Én mindig megvártam. Jó időben már belejöttem, de egyre rosszabbra lehetett csak számítani.
Pénzgondjaim szaporodtak, nem akartam kérni, Árpi így is adott száz forintot, de esőkabát is kellett volna. Egy nap szakadó esőben szálltunk le a villamosról és nem tudtam estig átöltözni. Szerencsére péntek következett, az éjszakai hidegrázást ki tudtam aludni, hétfőre rendbe jöttem. Villamosbérleten gondolkodtunk, a hetijegy nem volt jó nekünk, mert azt kezeltetni kellett a hátul ülő kalauzzal, mi meg elől szálltunk fel, hogy a vezető lásson. Ha havit veszünk az drága, mégis a legjobb. Abba viszont fénykép kell: ami pénz, idő, fáradtság. Mária néninek elpanaszkodtam. Rögtön talált megoldást.
— Ne menj te sehova. Keress egy csoportképet, ahol jó a háttér, Dezső bácsi (a férje) kinagyítja. Pár nap múlva meg is hozta.
A fizetésről is beszéltünk, azt is feljegyezte; szólnia kell az érdekemben, hogy visszamenőleg kapjam meg a zsebpénzt.
A tanműhelyben sokáig nem volt se asztala, se munkája az inasoknak. Bevittünk horgolást, kötést, de a szakoktató sürgősen elrakatta velünk, még tankönyvet se vehettünk elő. Szerintünk ez nagyon rossz tiltás volt, a semmittevést és a lógást gyakoroltuk.
Nagyon el is fáradtunk ebben a tétlenségben. Majdnem egy hónap telt el így. Nem elég, hogy lepusztult, ócska műhelyben zsúfolódtunk, első-, másod- és harmadéves tanulók vegyesen, a nagy teremet segédek és mesterek osztották meg velünk.
Aztán október elején végre szerszámot és vekkert adtak a kezünkbe, elég felelőtlenül. Először majdnem baj történt. Az oktató semmit nem magyarázva hagyott bennünket kettesben az órával.
— Nézzék meg jól, aztán majd szétszedik és kitisztítják — hangzott az „útmutatás”. A fiúk pontosan követték. Jól ránéztek, aztán minden anyacsavart levettek. A rögzítés megszűnt, a rugók feszítésétől szemüket is kiverhette volna a szétugró szerkezet. Az egyik segéd vette észre a veszélyt, súgva figyelmeztette a hozzá legközelebb ülőt, hogy szorítsa össze és gyorsan csavarja vissza az anyákat, aztán várja meg, mit mond a főnök.
A magyarázat sokáig késett, rövid volt és „takarásban szemléltetett”. A szakoktató egyik tanuló helyére ülve maga köré állította az elsősöket, néhány szakkifejezést az orra alá mormolva szerelt.
Azaz semmit se láttunk, édeskeveset értettünk belőle.
Lassan, a magunk kárán azért rájöttünk egy-két fogásra, nagyon megfigyeltük, mit honnét szereltünk ki, és amikor az oktató nem látta segítettek a másod- és harmadévesek. Két hét múlva mégis javítottuk a vekkereket.
Tisztítottuk az egészet, políroztuk a csapokat, lyukakat, azaz kikopott csapágyakat húztunk össze, összeszereltük, a mester beállította, mi figyeltük. Nem koronázta senki dicsérete sikerélménnyé első eredményeinket. Pedig mi igyekeztünk — nagyon!
Idősebb és kissé megkeseredett ember benyomását keltette az oktató. Mindaddig ügyet se vetett rám, amíg egy napon az öcsém jött értem és a gyaloglásomat is megleshette, ahogy Árpiba karolva egy keresztező utcánál le- és fellépni segített. Az oktató egy barátjával ment arra, akiben — valami csoda folytán — Árpi egy munkatársára ismert. Már messziről üdvözölték egymást. Meg is álltunk, kölcsönös bemutatkozás után váltottunk pár szót, majd folytattuk útjainkat. Másnap a mester megállt a munkaasztalomnál, nézte, mit művelek, mutatott néhány fogást, ami nagy csodának számított, aztán megkérdezte:
— Minden nap jön a testvére magáért?
— Nem, csak ha van ideje.
— Azt hallom, rendes ember. És ha nem jön, akkor ki segíti? — nézett kutatva.
— Idefelé egy lány, hazafelé senki. Csak egy járda magasabb, de hazafelé arról már lelépni kell, nem fel, az könnyebb, és kezdem megtanulni.
— Mit? — kérdezte egyre meglepettebb arccal.
— A lelépést róla — adtam a választ, mint legtermészetesebb dolgát a világnak. Erre ő nem jutott szóhoz, félrenézett és sietve otthagyott. A következő napokban a magas járda végére közeledve utolért (kiszámította?), a karját nyújtotta, utána néhány méteren mellettem lépkedett, közben néhány mondatot váltottunk.
— Mi lesz télen? — nézett rám, mintha az előző beszélgetést folytatnánk.
— Nem tudom, félek is tőle — árultam el a gondomat.
Ő hallgatott. Pár lépés után elköszönt.
Akkor már elégedetten nyugtáztam, hogy mintha rövidülnének az utam utcái. A villamosra felszállás pontos menetét is begyakoroltam. A középső ajtónál legjobb a lépcső, ott a hajlított kapaszkodó beljebb nyúlik, a felső lépcsőfokig meg tudom fogni, csak a botokat kellett felnyújtanom. Két legyet ütve ezzel: a nyújtott, segítő kezet lefoglaltam a bottal, így engem nem ragadhattak meg, és a magyarázatomat: — Kérem, köszönöm, egyedül jobb! — a kalauz hallhatta, felfigyelhetett rám az indításnál. Ugyanis ha megfogták a kezem, akkor nem tudtam kapaszkodni, ha húztak az nagyon rossz volt, nekem speciális lendület kellett, amit egy mozgáskorlátozottságban laikus — természetesen — nem tudhat. A biztonságos fogást csakis a szilárd kapaszkodó jelentette.
˜˜
Szeptemberben, Icu titokban azt írta a családjának, hogy el van keseredve, amiért ők nem írnak neki. Válasz nem érkezett, hanem egy délután lelkendezve jött valaki a portáról, hogy képzeljük, Budainak látogatója van, de ő moziba ment, mit csináljunk. Sietve lementem.
Fiatal nő állt ott várakozón, a nővére. Amikor bemutatkoztunk egymásnak, ismerősként ölelt magához, szemét elöntötte a könny.
— Köszönöm neked, amit a húgomért tettetek. Mondta, hogy nélküled meg a szobatársak nélkül soha nem szánta volna el magát a keresésünkre.
Semmi mesterkéltséget nem fedeztem fel a viselkedésében. Elmondta, nem értek rá írni, ezért rossz lett a lelkiismeretük. A levél vétele után csomagolt és jött, hogy megvigasztalja a kishúgát, hozzon neki egy kis hazait, a bátyjuk szerető üzenetét, no meg egy százast tőle. Amíg Icut vártuk, beszélgettünk. Örömmel nyugtáztam, hogy amilyen egyszerű, olyan kedves, jóindulatú asszonyka. Amikor a beérkező Icuval boldogan átölelték egymást, leszögeztem magamban; ha akármi meg is rontja később a testvérek kapcsolatát, az egymásra találásuk örömét már senki el nem veheti tőlük.
A csomagban kapott finomságokkal hihetetlenül büszkén kínálgatott bennünket Budai.
˜˜
Reggelenként az egész házra csend borult még, javában aludt mindenki, amikor felkeltem, készülődtem, üres fürdőben, folyosókon jártam és a tálalóban az estéről nekem félretett teát melegítettem magamnak. Este annál nagyobb nyüzsgés fogadott.
Évközben is felvettek néhány lányt, alig találkoztam még velük.
Az órások iskolanapja, a péntek nekem szabadnap lett (mivel „a fiatal kölykök közé” csak a műhelybe volt szabad járnom!). Amíg beléjük az elméleti részt sulykolták, én otthon tanulhattam, és úgy oszthattam be a délelőtti időmet, ahogy akartam. Üres fürdőben moshattam, kikerülve a szombati tolongást. Ekkor figyeltem fel először a folyosói fonott karszékben üldögélő apró, szőke kislányra. Jellegzetesen görcsös mozdulatokkal, de pontosan öltögetett. Csendes és kihalt volt a folyosó, gondoltam, unatkozhat.
Megálltam mellette.
— Szervusz, Aranka vagyok.
A kislány kedvesen válaszolt, de inkább hozzágondoltam, mint értettem, hogy mit.
— Te mindig dolgozol, mi ez, amit varrsz? Ez csodaszép! — fogtam meg a gyönyörű, keresztszemes hímzését.
És egy perc múlva már rettenetesen bántam a kérdést. Az egész vékonyka kis teste összerándult, mint akinek minden apró porcikájára szüksége lesz a válaszhoz. Malvinnál tapasztaltam hasonlót. (Akkor még nem sejthettem, hogy a két jellem közti különbség Ég és Föld.)
Semmit nem értettem a hosszú körmondatából. Nem az zavart, hogy hogyan beszél, megszoktam a littlések küzdelmét a kiejtett hangokért. Inkább az, hogy én nem tudok mit válaszolni a nem értett mondatra, és őt esetleg megbántom ezzel. Malvin ettől be is gurult volna. Dadogtam valamit, aztán mégegyszer megdicsértem és kimentettem magam. Nem láthattam, hogy a hátam mögött értően, bölcsen mosolygott. Ezt később már előre tudtam róla.
Este megkérdeztem a lányoktól, hogy ki ő. Megtudtam, hogy Szép Paulának hívják, a 4-esben lakik. És azt is, hogy nagyon okos, ügyes, mégis bizonytalan a bennmaradása: — Ő se képezhető!
A következő időben sietve köszöntem neki, rettegve, hátha mond, vagy kérdez valamit, amit szégyenszemre nem fogok érteni. Hogy ő milyen jót mulatott ezt tapasztalva, azt elmesélte később, ugyanolyan stílusban és én mégis tökéletesen megértettem! Kezdetben honnan sejthettem volna, milyen értékes emberke lakik a (nem túlzok) csont és bőr külsőben?!
˜˜
Október nyolcadikán elköltöztették a bácsikat. „Hatvan fő” új lányt várt az intézet. Jöttek a festők, parkettcsiszolók. A nagytakarítások és még nagyobb szervezkedések kezdetén, a jól összeszokott társaság egyre többet beszélt a közeli „szétszórásunkról”. Egy ilyen búcsúzós hangulatú este elalvás előtt mesélgetni kezdett valaki, amiből apróbb-nagyobb történetek kerekedtek. Családról, otthonról, szerelemről.
— Tudja valaki a Családi kört? — szólalt meg egy hang.
— Hű, az nagyon hosszú, csak elkezdeni tudnám.
— Akkor kezdd el, majd segít, aki tud — és röpködtek a szép, de csonka sorok.
Kiderült milyen sok szép verset ismerünk és mennyi érzelem maradt eddig titokban. Csak hallgattam. Aztán nógatni kezdtek, mondjak én is valamit. Először Goethe néhány sora jutott eszembe „A kedves közelléte” c. költeményéből, de nem akartam töredékkel előállni.
„Lelkünk egymástól bármi messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Ó, jössz-e már?”
Tartottam tőle, hogy ezt meg is kellene nekik magyaráznom. Azt végkép nem akartam. Az örökös hazavágyásom mondatta el velem inkább József Attilától a „Mamá”-t, ami után nagy lett a csend.
Aztán Telekdi Joli halkan kezdte el a sötétben:
„Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők… „
Áhítattal hallgattuk és a költemény végén a nem látott, de érzékelhető könnyeit ismét hosszú csenddel hagytunk helyben. Jól tudtuk, reménytelen nagy szerelmére, a csinos, szőke C. Lacira gondol.
— Ejnye, mire szétszéledünk, képesek leszünk meg is siratni egymást! Vidámabb vers nem jut eszetekbe?
— Én csak „A walesi bárdok”-at tudom — szólalt meg Knoska Edit cérna hangja, ráadásul enyhén affektálva is, mire kitört a kevés időre visszafogott vidámságunk.
Csak a hangokból tudtuk, épp’ ki beszél.
— Itt az ideje, hogy nevessünk is, mert úgy ültünk már itt, mint a túzokok.
— Miért, azok ágyban ülve szomorkodnak? — kérdezte valaki más ártatlanul, és erre végképp felszabadultan nevettünk, de tudnunk kellett, a másnap vészesen közelít.
Kis kuncogások még hangzottak innét-onnét, aztán — a lírai hangulatot követő jókedvünk felett — a fáradságunk győzött.
˜˜
Mária néni elosztott bennünket, a rosszabb mozgókat az új épületbe szándékozta költöztetni az ötágyas szobákba, azt is figyelembe véve, kiket lehet egy csoportba rakni. Szidut nagyobb, kétablakos hálóba tették, hogy legyen elég fény, meg tere a festményeinek, amiket egyre lelkesebben alkotott.
A jó hangulat, a nyugalom biztosításáért nem erőltettek össze olyanokat, akik láthatóan nem bírták egymást. Így kerültünk mi az öt ágyas 5-ösbe, a két Bözse, Budai, Pápay. Mária néni szándéka szerint C. Gabi lett volna az ötödik. Ám ő — csendes örömünkre — nem akart velünk egy levegőt szívni. Egyetértettünk.
Minden szobában hagytak üresen egy-két új lakónak szánt ágyat. Maradt hát nálunk is egy új lánynak fenntartott hely.
A két Bözse végre, újra egy szobába kerülhetett; egy szakközépbe jártak, együtt tanulhattak, mindig együtt voltak, KISz ügyeket intéztek, vagy szórakoztak. Ha mégsem mentek sehová, akkor remekül megvoltunk, jó összehangolódó társaságnak ígérkezett az 5-ös. Az ebédlőben is egy asztalhoz ültünk. Egyik hétvégi ebéd után intett Kránitz Erzsi, hogy maradjak vele pár percig. Ülve vártam, miről akar beszélni. Szokatlanul körülményesen kezdett hozzá:
— Ugye tudod, hogy a KISz munka többször összehoz mostanában Kiss-Sebők Ernővel? — (Erzsi is, ő is KISz titkár volt.)
— Nem tudtam, sőt azt sem, hogy Ernőt Kiss-Sebőknek hívják, de azért csak mondd! — nevettem.
Hitetlenkedve nézett, aztán folytatta:
— Azt gondoltam, te ismered, és mivel adok a véleményedre, megkérdezem, mit szólsz ahhoz, ha én járnék vele?
Várakozóan, aggódva nézett rám, én hökkenve kaptam fel a fejem. Nem egészen értettem, miért tőlem kérdezi ezt. Kétségtelenül tetszett nekem a jeles ifjú, de kinek nem? Különben meg honnét ismerném én?
— Az túlzás, hogy ismerem, de nagyon komolynak, intelligensnek látszik és még csinos is. Azt hogy’ érted, hogy járnál vele?
— Hát… majdnemcsak megkérte a kezem — nyögte ki.
— Mondj igent, te csacsi, járj vele! — lelkesedtem. — Mi a probléma? — komolyodtam el, mert ez azért meglepett. Erzsi nem az ilyen megfontoltságról volt addig ismert. Inkább a mindent könnyedén, félvállról kezeléséről.
„Hű, ez már aligha játék!” — gyulladt ki a lámpám.
— Semmi, csak a véleményedre voltam kíváncsi — válaszolta a tőle szintén szokatlan komolysággal. Nem árultam el neki, hogyan bosszankodtam a nagy korkülönbség miatt még nem is olyan régen, mert az egyetlen fiú Ernő volt, akinek a pillantásai után kacérkodtam a gondolattal, hogy mi lenne, ha…
De kár lett volna bármi mást is mondanom, hisz a gondolatnál több úgysem volt lehetséges.
˜˜
Már sok „kocsisra” számíthattak az érkezők között. A terasz felől egy hosszú — kerekes székkel is jól használható — enyhe lejtőn, lépcső nélkül is meg lehetett közelíteni ezt az épületszárnyat. A mi ebédlőnkből nyílt a bácsiktól örökölt társalgó, benne könyvtár, körben üveges könyvszekrények, a szemközti — a földszintes szárny zárt folyosójára nyíló — ajtótól jobbra nagy állóóra, mellette pianínó, azzal szemben a sarokban TV készülék. Balra tőle a tágas teraszra nyíló, kétszárnyas üvegajtó, a másik oldalon kertre néző széles ablak, tőle a jobb sarokban, dézsában szép, nagy filodendron. Középen asztalok, székek.
Ami rögtön feltűnt: A szép antik óra nem működött!
Beljebb a zárt folyosón jobbra-balra nyíltak az ötágyas, kellemes kis szobák, köztük a nekünk szánt; négy sarkában egy-egy, a bejárattal szemben — fejével az ablaknál — az ötödik ágy. Ez benyúlt a szoba közepéig, végében asztal, székek. A falnál álló ágyakat lábtól elválasztva egymástól, két szekrény nézett egymásra. Az ajtó mellett ottfelejtett cserépkályha aludta álmát, mert az ablak alatt fűtőtest szorult az ágyfejhez. Ez az ágy lett az enyém. Tőlem jobbra Budai, lábánál a szekrény, amin vele osztoztam, balra Hessz és Kránitz ágya, köztük az ő szekrényük.
A régi szárny nagy termeihez képest, ezek a kellemesebb kis hálók családias fészeknek ígérkeztek, így a mi szobánk is!
Örömünk leírhatatlan volt. Ünnepélyesen megfogadtuk, hogy nagyon barátságosak leszünk majd az új lánnyal. A mi első napjainkra gondoltunk, hogy milyen nehezen szoknunk meg itt! Még a „szobaszentelést” is akkorra terveztük, amikor már ő is köztünk lesz.
Amikor október huszonegyedikén elgyötörten hazaértem az új szobánkba, távoli szekrényemből az összes holmimat az ágyamon találtam. Csak be kellett raknom a karnyújtásnyira várakozó helyére.
— Gondoltuk, fáradt leszel a cipekedéshez — magyarázták a lakótársak. — Mi nem járunk ki minden nap…
A folyosókon és ebédlőben újra fel-feltűntek addig nem látott, új arcok. Köztük tolókocsiban egy feltűnően jó arcú lány is, aki az 5-össel szemközti 3-as szobába költözött be. Gyakran „összefutottunk”, fel is figyeltünk rá.
Gallai Erzsit egy sportbaleset parancsolta egy életre kerekesszékbe. Mint később kiderült róla, nem csak az arca sugallta, az intelligencia jellemezte komoly, művelt sorstársunkat.
A gondozónők száma hatra gyarapodott, részben a bácsik ápolónői közül ittmaradtakkal, részben újak jöttek. És megjelent Magdi, az új, Katinál is fiatalabb nevelő. Mi maradtunk Mária néni lányai.
Miután Katit véglegesítették, más „kintiek” is feltűntek az intézetben. A Zeneművészeti Főiskoláról ifjú művészismerősei közül többeket ő avatott be a mi életünk — eddig számukra biztosan ismeretlen — világába.
Köztük Ungár Istvánt, a vak zongoraművész, Ungár Imre fiát is Kati hozta be az intézetbe és ő azonnal tanítványokat gyűjtött, hogy zongoraórákat tarthasson nálunk.
Amikor esténként fáradtan végigmentem az ebédlőn és az immár birtokunkba vett társalgón, az egyik sarokban Anna néni (Róka Gedeonné) korrepetált valakit, a másikban az írógéppel ismerkedtek. Annak a szaggatott kopogása a harmóniumból jövő tétova, de zengő hangokkal és Ungár Pisti (ahogy mi hívtuk) halk, türelmes utasításaival keveredett.
A tanítványok zenei vizsgájára maga Ungár Imre is eljött hozzánk. A tanműhelyből csak a végszóra érkeztem, amikor Lujzika — aki harmonikáján már megmutatta, hogy van tehetsége a hangszerek megszólaltatásához — a „Für Elise” futamait pötyögtette a zongorán. Az én laikus fülem azt hallotta, hogy egész jól!
Senkiből sem lett közülünk zongoraművész, de ahogy a zene a lélek gyógyszere, az aktív zenélés fokozottan az. A zenével szárnyalhatunk, helyettünk mondja el azt, ami öröm, és ami fáj, oldja a muzsikáló zárkózottságát, sőt a hallgatóságáét is.
Ungár Imrét néztem, figyelmes arca mindent elárult. „Bravó! Ha szorgalmasan kell is még gyakorolnod kislány, sok örömet fogsz még találni a saját játékodban” — olvastam le róla.
Hatalmas ámulatunkra az ebédlőbe, a tálaló elé hamarosan felállítottak egy nagy presszógépet.
Szabadszájúságukról ismert két Heine-Medines lány, a kicsit morc, határozottságáról híres Domán Anna és a külsőre teljesen más, természetre is csak kiszólásaival hasonló Batári Gizi vállalta a működtetését.
Domán „tejbőrű”, kerek arcú, kicsit túlsúlyos volt, két járógépes lábát hónaljmankóival egyszerre dobta előre. Malvinkát is sokszor helyettesítette a portán. Általában a kerek formák viselői életörömmel néznek a világba. Náluk ez épp fordítva működött. Domán sokat durcáskodott, morgolódott, szúrt a szeme, ritkán mosolyodott el.
Batári csontos volt, sovány, élénk arcán sok-sok szeplővel és vöröses hajjal, egyik bénult lábán gépet hordott, mégis fürgén járt. Mindig tele életörömmel vidáman hangoskodott, néha beleszőve egy-egy halkabbra fogott „népies műszót” is.
Mindketten női-szabónak készültek, rátermetten haladtak a gyakorlatban. Aztán ha nem úgy mentek a dolgok, ahogy kell, akkor nem válogatott szavakkal kívántak megoldást. Batári is elkerítette, de ahogy Domán cifrázni tudta szidalmait, azt utánozni sem lehetett.
Hihetetlenül rövid időn belül birtokba vettük az egy forint negyven filléres duplát adó kávéfőző gépünket. Gallai átkiabált az asztalunkhoz a szombati ebéd után:
— Ari, nem iszunk egy kávét?
— Igyuuunk! — unszolt Icu.
— De, igen! — bólintottam Erzsi felé. Gyakran maradtunk kint néhányan, a hétvégi ebédek utáni kávé ürügyén, körbeülve egy asztalt, elsősorban beszélgetni.
Később csatlakozott hozzánk a karénekes Kati, aki már nevelőként dolgozott nálunk, és fiatalságával is jól illett abba a társaságba.
Megtudtuk, hogy Marsall László költőhöz ment feleségül és — akkor még csak egy kisfiú — a gyönyörű Balázska anyukája.
Hol vidám, hol komoly beszélgetéseink során egyre közelebb éreztük magunkhoz szeretetreméltó, kedves lényét.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:47 :: Adminguru
