Letelt a műszakja. Már két napja talpon volt. Szeme könnybelábadt a szikrázó napfénytől, lábai mintha ólomból lettek volna. Amúgy is létszámhiánnyal küszködtek és most a nyári szabadságok miatt dupla műszakokat kellett vállalniuk. A kórház cinikus hozzáállását mutatta az a tény, hogy szigorúan „kötelező- önkéntes alapon” kérték fel rá a dolgozókat. Kilépett a kórház kapuján, bágyadtan búcsút intett Andrásnak, a portásnak – este találkozunk. Az fanyar grimasszal legyintett egyet válaszul. Itt lesz. Neki sem jobb.
Már most meleg volt, pedig még csak reggel fél hét. Az éjszaka se telt könnyebben. Minden beteg igen nyűgös, türelmetlen volt.
Kutyafüle gondolkodott. Elűbb bevásároljon, vagy menjen egyenesen haza megnézni, mi van a gyerekekkel, Édessel, és utána cepekedjen?
Á, előbb vásárol, mert ha hazamegy, biztosan nekiáll takarítani, mosni és utána „el-kidől mint a szeneslapát”.
A buszon nem sokan utaztak. Nyári szünet van, nincsenek diákok. Viszont a bevásárlóközpontban tumultus fogadta. Kánikulát jelzett mára a meteorológia, ezért mindenki igyekezett a még tűrhető meleg alatt elintézni dolgait. A pénztár előtti sorban állva imbolygott egyik lábáról a másikra, mikor megbökte vállát a háta mögött álló.
– Mi a baj? Hova tolakszik?! – szólt ingerülten.
– Bocsi, véletlen volt!- hangzott a válasz.
De ismerős ez a hang. Megfordult. Alacsony, sovány, vékonycsontú, sötéthajú nő, ívelt szemöldök, mandulavágású szemek, pengevékony száj, szívalakú arc… Istenem, ez Éva! Tíz éve nem látta, pedig az egész gyerekkorukat sülve-főve együtt töltötték, mint „egyetlen és legjobb barátnők”.
Ám mindketten férjhez mentek és elköltöztek. Azóta nem találkozott vele, s nem is hallott róla semmit.
A nő visszacsodálkozott.
– Ugye, Te..?!
– Igen. Én- nevetett fel Kutyafüle.
Éva is elmosolyodott.
– Sietsz? Mert beszélgethetnénk. Annyi év után van miről.
Kutyafüle agyán végigsuhant a sok ráváró tennivaló… a gyerekek. Mindegy, egy órával előbb vagy később, már nem számít. Erősebb volt benne a kíváncsiság.
– Jó. Itt az áruház mellett van egy kis ivolda, oda beülhetünk, de csak egy kicsit, mert nincs sok időm.
– Nincs nálam annyi pénz – szabadkozott Éva.
– Ezen ne múljék, meghívlak egy akármire.
Az ivóban már jópáran voltak. Azért találtak szabad asztalkát.
– Mit iszol? – kérdezte Évát.
– Egy sör, vagy fröccs jól esne ilyen melegben – hangzott a meghökkentő válasz.
– Sör? Fröccs?… Te iszol?! – és döbbenten nézett régen látott barátnőjére.
– Néha. Jól esik. Egy sör, kisfröccs. Na és? Nincs abban semmi rossz.
– De nem bírtad soha az alkoholt Te sem.
Vállat vont.
– Változik az ember, változnak a szokásai is.
– Nekem mindegy – vonta meg a vállát Kutyafüle is és rendelt.
Míg iszogatta a tonicot, alaposabban megnézte Évát. Fáradt, elnyűtt arc, apró, keserű ráncok a szája sarkában, sárgás a szemfehérje, divatjamúlt ruha, széttaposott sarkú szandál, koszos köröm.
Iszik. Rendszeresen. Ez biztos – állapította meg.
– Na, és mi történt veled, mióta nem találkoztunk? – kérdezte.
– Semmi. Férjhez mentem. Szültem négy gyereket. Ennyi – és mohón beleivott a sörbe.
Lakonikus, tömör válasz.
– Jó, értem, de csak történt ezen kívül még más is? – értetlenkedett Kutyafüle.
– Mi történt volna? Élünk a férjemmel, neveljük a gyerekeket. Nyögjük az albérletet, unjuk egymást. És igen, bevallom. Iszom. Sokat s egyre többet. Úgy, mint annakidején anyám és apám.
– Bele is haltak. Korán – jegyezte meg csendesen Kutyafüle.
Éva ezt meg sem hallotta, közönyösen nézett maga elé:
– Téged sem azért „ismertelek meg”, mert hú, de nagyon kíváncsi lennék, hogy mi történt veled. És a gyerekkori dolgainkra sem akarok emlékezni. Tulajdonképpen az sem érdekel, ki vagy. Csak próbálkoztam a potya pia lehetősége miatt. Mert még kettő nap a fizetésig és nincs pénzem italra. Nem bírom ki addig nélküle. S látod, bejött a vállveregetés, meghívtál! – felemelte a fejét és büszkén vigyorgott.
Kutyafüle elszomorodott. Kár, hogy találkoztak, hogy felismerték egymást. Széttörött mindaz a sok kópéság öröme, eltűnt a közös csínyek varázsa, ami összekötötte őket egykor. A régi, szép emlékek úgy vannak jól, ahogy megmaradnak az ember emlékezetében. Most rengeteg, ilyen szép emlékkel kevesebbje lesz. A mai reggel, ez a találkozás valamiképpen beléjük rondított.
Rohadt életek, hitvány sorsok, vacak emberek. Ez lett, ez van.
Hírtelen megkönnyebbült. Az a régi kislány eltűnt. Mi köze van ehhez a nőhöz? Semmi. Csupán az agyában kitörlésre váró intermezzo.
Fáradtan felállt:
– Vigyázz magadra – búcsúzott el.
Éva rá sem nézve intett, és mohón kiitta a sör maradékát.
Csak úgy, „férfiasan”, egyenesen az üvegből.
Kifelé menet rendelt még két üveggel Évának, amit az biggyesztett szájjal, ám látható örömmel konstatált.
Legyen ennek a nőnek egy „jó” reggele. Őt várják a gyerekek, Édes és még sok minden, szép dolog.
Mire az ajtóhoz ért, már el is felejtette, ki volt az, akivel az imént még egy asztalnál ült.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.15. @ 15:21 :: Szögedi Judit
