A via Aemilia déli irányból érkezett a városba, nyúlánk ciprusok és smaragdzöld feny?k sorával két oldalról szegélyezve. Nagyjából ott, ahol a város centrumába érkezett a szép út, derékszögben találkozott a via Fulviával, és afféle kicsiny fórumot alkotva tágult ki mindkett? a Flaviusok terére.
A térr?l – mint a városból szinte mindenünnen – a Vesuvionak Vulcanus füstjét pipáló hegyét lehetett látni, mert Pompeii, Herculaneum és Stabiae – mi több, még a messzebbi Neapolis – városainak látképét egyaránt a füstölg?, ám rég lecsendesült t?zhányó uralta.
A Flavius tér kilenc gyönyör?, f?úri villája közt kétségtelenül a legszebb, legbájosabb villa Quintus Gallenus centurio háza volt.
E tény f?képp abban lelte magyarázatát, hogy Gallenus inkább volt m?vész, inkább volt filozófus, mint katona, hiába, hogy az ötödik légió egy teljes kohorszának parancsnokaként ismerték, tisztelték.
Minthogy Quintus Gallenus ?si patríciuscsaládba született – atyja neves hadvezér volt, nagyatyja még nevezetesebb -, hát bármilyen hajlamai lehettek az ifjú Gallenusnak, csak katonai rangokat kapott már húsz esztend?s korában, még Lucius Domitius Ahenobarbus, vagyis Nero császár uralkodása alatt, és aztán már szabadulni – bárhogy kapálózott is – sosem tudott ett?l.
Gallenus még 68-ban benyújtotta nyugdíjkérelmét, amikor Nerót megölték, aztán egy év múlva Vespasianus trónralépésekor is, de az isteni caesarok inkább tekintettek a Gallenus – család hagyományaira, mint Quintus vágyaira: maradt hát katona szegény.
Ám amikor Vespasianus – tán mégis megsajnálva – Pompeii és Herculaneum katonai parancsnokául jelölte ?t, az akkor már harmincöt éves Gallenus beletör?dött helyzetébe, mi több: megtetszett neki helyzete.
Megszerette ugyanis Neapolist, Herculaneumot,Pompeiit és Stabiaet, e szép városokat; megszerette Pompeii forumán álló villáját; aztán még boldogabbá tette, hogy megismert egy álomlelk? neapolisi patríciuslányt, a gyönyör? és álmodozón él? Vibiát, aki húsz esztend?vel fiatalabb volt a fiatalos lelk? Gallenusnál; dacára a körkülönbségnek oly szépen szerették egymást, és éltek a perceknek, óráknak, napoknak, mint egykor Lesbia élt Catullus oldalán.
És többé nem kívánt már visszatérni Rómába a centurio: hadviseléssel itt nem kellett foglalkoznia, háborúk, ha dúltak is, messze valahol az északi vagy déli vagy keleti provinciákban dúltak: Neapolis környékén, a szép Calabriában béke és nyugalom volt.
Hetente hétszer érkezett Vibia Neapolisból Pompeiibe, többnyire egy szép délutánt, egy gyönyör? éjszakát töltöttek Gallenus villájában együtt: valamikor a felkelt nap harmadik kett?sórájában Vibia visszatért Neapolisba, atyja házához, de csak azért, hogy már a hatodik kett?sóra elején ismét Pompeiiben legyen.
Csak azért nem lett Gaia ott, ahol Gallenus Gaius volt – azaz nem lett a centurio felesége -, mert mindkett?jüket habozó-bizonytalanná tette a köztük tátongó húsz év korkülönbség.
Éppen két hónappal Vespasianus Flavius halála, és a jó Titus trónralépése után, augusztus huszonnegyedikén Gallenus Quintus centurio türelmetlenül várta Vibiát, mert elkészült az a gy?r? végre, amit a lánynak akart ajándékozni véghetetlen szerelme örök zálogaként.
Egyszer?, szép aranygy?r? volt: egyetlen karika, minden dísz nélkül, csupán a vésett felirat díszítette: „Memini tui; memento mei!”*
Így volt ez szép, mindkettejük ízlése szerint, mert sem Vibia, sem Gallenus nem kedvelte az újabban divatossá váló túldíszítettséget, az egyszer? formák, csekély díszek, a régi római egyszer?ség hívei voltak mindketten.
És a lány eljött, pontosan abban az órában, amikor Gallenus türelmetlensége a végs?kig fokozódott, az elviselhetetlen, gyötr? várakozás végs? stádiumában jött el.
Majdnem b?séges vacsora közben nyújtotta át a gy?r?t a centurio, és végtelenül boldoggá tette, hogy a lánynak oly nagyon tetszett az az egyszer?, szép, nemesmív? gy?r?.
Vacsora közben mindketten föl-fölkapták fejüket, és kissé nyugtalanul hallgatóztak Vulcanus föld alól érkez? morajlásaira.
A Vesuvio már másfél napja morgolódott, fölötte a szokottnál is vastagabb, tömörebb, zöldessárga füstködök gomolyogtak.
De Pompeii, Stabiae, Herculaneum lakosai egyáltalán nem t?ntek nyugtalannak: a Vesuvio olykor évtizedekre elnémult, magába záródott, aztán újra morgolódni kezdett haragjában. Haragvásával senki sem tör?dött, mert úgy tudták a m?velt, históriát ismer?kt?l, hogy száz éve is már annak, hogy a vulkán kitört. Miért is aggódtak volna a t?zhányó tövében lakók?
Valójában Vibia és Gallenus sem nyugtalankodott komolyan, még akkor sem, amikor egyre hangosabb kitörések robaja remegtette meg a várost, még akkor sem, amikor a háztet?kön, meg az utcákon dobolni kezdtek a lapillik, ezek a mogyoró- és dió nagyságú vulkáni kövek: a Vesuvio kezdte kiokádni gyomrának minden haragos tartalmát.
Ez id?ben bújtak ágyba ?k ketten, és rövidesen Vibia gyönyör? testén egyéb sem maradt, mint ujján az új gy?r?.
Hol halkan, csendben, hol vad sikoltások, hörg?, érthetetlen szavak közepette szerették egymást sokáig és sokszor.
A ködbe burkolt hold már magasan a város fölött volt, amikor fáradtan elnyúltak egymás mellett, és Gallenus megszólalt. Megszólalt, ahogy majd minden éjjelen szokta:
„Beszélj, mesélj szépséges Vibiám! Beszélj egy hosszú éjjen át, beszélj, mint tavaszi szell?, és én hallgatlak!”
Jó ideje, majdnem kapcsolatuk elejét?l fogva így volt ez kettejük között. Amikor a szerelmi csatározásban elfáradtak, és megelégültek, Gallenus elhevert a hátán, könyökhajlatába vette Vibia b?bájos fejecskéjét, másik karját feje alatt tartotta; a lányka pedig félig oldalvást, félig hanyatt fekve hajtotta hosszú hajú fejét a férfi könyökhajlatába, és mesélt, mesélt.
Gyermekkori élményeir?l, aztán – rendszertelenül és logikátlanul egy-két nappal ezel?ttre ugorva – mondta történeteit, hogy majd visszakanyarodjék els? szerelmének elmeséléséhez.
Gallenus pedig itta magába a lány mondanivalóját, mert t?rhetetlen volt számára a gondolat, hogy volt id? – mi több: vannak is id?k – amikor nem volt, nincs kedvese mellett, és tudni akart mindent; tudni, úgy, miként magáról, saját múltjáról tudott.
Vibiában sok minden kedves, bájos, kellemetes volt, de leginkább tán mélyzengés? alt hangja, mely lágyan, halkan duruzsolt, mint kora tavaszi szell? a tengerparton. Kora tavaszi szell?, melybe kismadárkák dala vegyül el olykor, és a tenger hullámainak zúgása.
Miközben Vibia csacsogva mesélt, a ház tetején a lapillik dobogása megváltozott: immár nyilvánvalóan madártojás, tán annál is nagyobb kövek koppantak, és az utcáról is zaj sz?r?dött be: szekerek, kézikocsik kerekei nyikorogtak, kattogtak a kövezeten, és Gallenusnak többször is átfutott agyán, hogy ki kéne nézni, mi zajlik odakünn, de aztán gondolatban vállat rándított, és hallgatta a lány édes hangját.
Közben egyik tenyerét szelíden Vibia lélegz?, eleven keblére tette, lágyan, lassan simogatta, és egyre inkább újra megkívánta gyönyör? ölét, meleg ölelését.
Hát egy mondat kell?s közepén ráfordult a lány ajkára ajkával, és csókkal hallgattatta el a mesét.
És már szerették is egymást újra, mintha sosem szeretkeztek volna még.
Egyszerre megdördült az ég és a föld, pontosabban a föld mélységes mélyér?l támadt a robbanás: az égen nappali fény ömlött szét kis id?re, aztán még sötétebb lett, még a ragyogó hold és a kék csillagok is elt?ntek az égr?l: a vulkáni hamu, az immár hatalmas és folyton növekv? lapillik takarták el az eget, és Pompeii városára halálos, mérgez? gázokat sodort a föltámadó szél.
Különösen a gáz el?l nem volt menekülés, nem volt hová menekülni. Betört a pincékbe, betört az átriumokba, be a hálószobákba. Betört az a mérges gáz a legkisebb lyukakba is, elpusztítva növényeket, egérkéket, kutyaházakba zúdulva h?séges ebeket.
És elpusztította a város lakosait, akiket a mázsányi k?darabok még nem ütöttek agyon.
Vibia és Gallenus nem láttak és nem hallottak: csak ölelték egymást lángolóbb szerelemmel, mint ahogy Pompeii utcáin lángolt a láva…
Sok száz év után lelték meg összefonódott testüket: a régészek, más tudósok föltételezték, hogy el?bb megfulladtak, aztán betemette ölelkez? testüket a vulkáni hamu: a kitörést özönvízszer? es? követte, az rájuk tört, a hamut megduzzasztotta, és kemény gipszként öntötte formába a két testet. Egy húsz éves leány gyönyör?, és egy negyven éves férfi öregkor felé hajló testét.
Gondos régészek alaposan megtisztították a két testet, és a lány ujján meglelték a gy?r?t.
A gy?r?t, és rajta a vésett föliratot:
„Memini tui; memento mei!”
*”Rád gondolok; gondolj rám!”
Legutóbbi módosítás: 2009.08.24. @ 05:54 :: Kavyamitra Maróti György