KEMÉNY SIMON BALLADÁJA
„Hunyadiak dics? kora!”
Fényes csillag minden koron!
Kinizsi, Dugovics s mások.
Kedvenc h?söm: Kemény Simon.
Félholdas, lófarkas tábor.
Díszes sátorban a vezér:
„Elfogva lássam Hunyadit
mindenáron! Ha holt, ha él!”
Kém lopódzik. Magyar tábor
tudja már szultán parancsát.
Simon a vezércsillagról
magára veszi a halált.
Szívekben bosszú, megtámadt
hazáért és annyi holtért:
a pogány török félholdat
szétverni itt, szerbek földjén!
H?s, harmatos hajnal dereng.
Vasmarkokban halál zenél!
Hunyadi páncéljában és
lován el? Simon vitéz!
„Csatára fel, bajtársaim!
Kard ki! Dörögj, ágyúi réz!
Szabadságért, szebb jöv?ért
ne hagyd magad, magyar vér!”
Porzik a föld. „Allah! Allah!”
Kardok csengnek. Hull a pogány.
De magyar is. Föld mer? vér.
Felh? fedi Nap aranyát.
H?sünkre ront mindmegannyi
ellen. Kardél, golyó érte.
„Élet-halál, csak el?re!” –
hangja harsog, folyik vére.
Új török had. Hol maroknyi
csapatunk? Hol Kemény Simon?
Átok-sötét dühben égve
fekszik vérében a síkon.
„Büszke hazám! Árva népem!
Érted áldozom életem…
Virulj itt s messze bérceken
vérem virága: gy?zelem!
Isten! Szálljon rájuk átkod,
kik elnyomják magyar hazám!
Átok!…” – hördül még utolsót,
szívét pogány vas járja át.
Kivont kardok. „Jézus, segíts!”
Ló paták ezre iramlik…
Halálos fátyolon át még
látja a gy?z? Hunyadit.
(1963)
Legutóbbi módosítás: 2009.08.20. @ 18:38 :: dudás sándor