Sonkoly Éva : Végre megtaláltam!

– ugrott be mellettem a liftbe a velem egy lépcsőházban lakó, harmincas, kedves hölgy. *

     

    — Mit vesztettél el? — kérdeztem. Annyira örült, gondoltam, valami fontos dolog lehet.

    Messzenéző szemekkel tekintett a liftgombok fölé, fel a mennyezetre.

   — Őt, érted? — megrázta vállamra akasztott táskámat.

   — Kit? — értetlenkedtem. Közben a földszintre értünk.

   — Van időd? — villant rám a szeme.

   — Nyári szünet van, tudod. Ráérek, csak vásárolni indultam pár apróságot.

   — Az ráér, gyere, itt megiszunk egy kávét, s mindent elmondok!

   Úgy pörgött, láthatóan, hogy féltem, kárt tesz benne a kávé, de nem. Ahogy leültünk, már csak ábrándos szép szemét fátyolozta valami belső sugárzás.

   — Szóval — sürgettem —, ki veszett el, mi veszett el?

   —  Ó, ne! Ez más… — majd végigmért, mint aki keres valami hibát.

   — Találkoztál már az igazival, tudod, a nagy ő? — várakozva nézett, mit nézett, nem is tudom. A vesémbe akart látni, vagy a szívembe?

   — Párszor már szembejött — bólogattam megértően —, de aztán kiderült, hogy csak az alteregója.

   — Látod? — nézett meggyőzően. — Mert azt hiszed te is, hogy csak úgy belebotlasz.

   Nem árultam el neki, hogy én már nem nagyon hiszek semmit ebben az ügyben.

   —  Mesélj! — kértem. Kíváncsivá tett. Régen ismerem, több éve elvált. A férje talált valami pénzes főnyereményt, akivel elment világot látni. Igaz, idősebb volt, de nem érdekelte. — Legalább valameddig jól élek! — mondta egyszer.

   — Ismerhetem? — kérdeztem.

   — Ó, dehogy, még én is alig — mosolygott szemérmesen.

   — Akkor honnan tudod, hogy ő?

   — Tudom, és kész! Tudod te, milyen az a megérzés? — kérdezett.

   — Amit te érzel, azt látom, a józan eszem meg mást mond — válaszoltam.

   — Anyám is ezzel a józanész dumával jött. Most figyelj! Hiszel te a véletlenben? — fürkészve nézett.

   — Hogyne! Tudod, tegnap véletlen, hogy eláztam a viharban — kezdtem, mert nem akartam komolyan venni, meg az idő is múlt.

   — A neten ismertem meg! — súgta. Mintha az üres presszóban valaki hallaná.

   — Fél évig leveleztünk. Egy társkereső rovatban találtunk egymásra. Tudod, milyen szép leveleket tud írni?

   — Írni sok mindent lehet, vigyázz… — kezdtem volna az intelmeket, de meg se hallotta.

   — Már mindent tudunk egymásról, kitalálja a gondolataimat…

   — Állj, állj! — kértem. — Azt nem nehéz. Te is egyedül vagy, ő is, mit akarhatnátok, ha nem egymást.

   — Ne ragadj le! Nem erre gondolok — intett le.

   Ábrándos hajsimítás után megtudom, hogy vannak közös olvasmányaik. Erről beszélgetnek is. Na, ez már valami, kezdek figyelni. Hátha tud valamit, amit én nem.

   — Találkoztatok? — érdeklődtem.

   — Még nem, de a jövő héten azt ígérte, eljön.

   — Fényképet csak cseréltetek? — reménykedtem.

   — Hát — kicsit zavarba jön —, az olyan tudod… Már ki is nagyítottam, de akkor meg felismerhetetlen. De a lelke, a gondolatai… Ha tudnád! — erősködik.

   — Tudom, mindig így indul minden nagy románc. Hol élsz te? — kérdezem.

   — Ne rontsd el a kedvem! — kérte szépen.

— Nem, dehogy! Kívánom, hogy sikerüljön.

Végül is miért ne? — gondolkodtam. Először mindenki idegen.

   — Tudod mit? A jövő héten, ha találkoztok, hívj fel, kíváncsi leszek — javasoltam.

   Elmúlt egy hét. Pokoli meleg délután megcsörren a telefon. Fakó hangon megszólal valaki.

   — Tudod, megígértem, hogy hívlak, ha… Gyere le, a presszóban várlak!

   Hát ez nem valami fényes kezdet. Cola mellett üldögél, de nem szomorú, olyan komoly arccal vár.

   — Mi történt? — kérdezem.

   — Ő az igazi! — mondja csendesen.

   — Akkor mi ez a gyászos hangulat? — érdeklődöm.

   — Mondtam a múltkor, hogy beleszerettem?

   — Nem kellett azt mondani, láttam — válaszoltam. — Csalódtál? — kérdezem.

   — Tudod, azt írta, magas, barna hajú, sportos. Én meg elképzeltem, hogy ruganyos léptekkel jön felém a magas sportos… egy fenét! Akkora, mint én, a haja sötétszőke, kicsit pocakos, no csak épphogy… — elhallgat.

   Táskájában keresgél. Zsebkendőt vesz elő, megtörli a szemét.

   — Ne sírj! — mondom vigasztalóan.

   — Már hogyne sírnék!

   — Rosszul esett? — kérdezem részvéttel.

   — Kicsit! — szepegi.

   — Akkor most mi lesz? — érdeklődöm.

   — Mi lenne? — néz rám ártatlan őzike szemekkel — mondtam már, hogy szeretem, nem?

   — De… — kezdeném.

   — Az semmi, hogy nem olyan, ahogy mondta. Hát nem érted? Ő az, akit kerestem, olyan kedves, figyelmes. A lelke, meg az enyém, együtt…

   — Értelek! — mondtam sóhajtva. Pedig nem értettem, miért sír. Csalódott, vagy boldog?

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.07.10. @ 06:00 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 582 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"