Kavyamitra Maróti György : Akéla

Fecseg?, csacsogó

kicsi macska:

nyafogó, ragyogó

cseveg?.
Ki hercegn?ként
lépdegél a hóban,

és olykor  a gazdi

néki csak leveg?.

 

 

Ha két tenyeremet úgy zártam össze, mint ki vizet mer holmi hegyi patakból vagy forrásból, Akéla éppen elfért mereget? tenyeremben, mikor összeköltöztünk.

Az összeköltözésr?l nyilvánvalóan más véleményünk volt nekünk kett?nknek: én azt gondoltam, hogy végre valahára szereztem egy nagyon bájos kiscicát, akinek köszönni lehet, ha magányos bérleti szobámba estefelé megtérek, és simogatni, ha nagyon fáj a szegény, egyedülvaló lelkem; ? meg azt gondolta, hogy szerzett egy gazdit végre, aki majd ellátja minden földi jóval.

Manapság azt gondolom: neki lett igaza.

Habár: nekem se volt rossz vele élnem.

 

Akéla egy szeptember végi napon érkezett meg hozzám „lakótársnak”: valamivel reggel hét óra után jött, egyenest az iskolába, ahol tanítottam akkoriban.

Cip?sdobozban hozta Livi, kir?l egyszer majd még mesélnem kell, mint az egyik legbájosabb, legkedvesebb kis tanítványomról: nem egészen megbeszélés nélkül szállította be a suliba Akélát Livi, megbeszéltük a kiscica érkezését.

Azért mégis csak meglep?dtem, amikor halkan, nyafizva nyávogott a magyar-szertár beléptemkor.

Eltekintve attól, hogy várt-cica volt ?, aznap – legalább is a lánytanulók körében – nem úgy m?ködtek a magyar órák, mint más napokon, mikor szintén nem nagyon m?ködtek.

A lányok képtelenek voltak a tanteremben nyugton ülni, vagy ha beültek is az óra elejére – udvarias gesztus volt ez pusztán, rám való tekintettel -, igen hamar el kellett sietniük a szertárba, nehogy – úgymond – a kiscicának valami baja essék.
Éhen haljon, vagy ilyesmi.
Megbetegedjék váratlanul.
Szörny? szertárlények támadjanak rá váratlanul.

Márpedig, ha a lányok mentek a szertárba cicát ápolni-gondozni, akkor el?bb-utóbb a fiúk is kényszert éreztek cicaápolásra-nézésre.

Komolyan: én megpróbáltam tanítani – a tanár úr utált lógni -, de nem igazán lehetett.

Akéla fölbukkanása napján pukkadásig lakott tejjel, túró-rudival, meg mindenfélékkel, amit enni tudott: az ám, csak hogy Akéla már maroknyi korában is nagyon sokat és bármit tudott enni.

El lehet képzelni nyugodtan egy tejjel-mézzel folyó cica-kánaánt a szertár helyén.

Rejtély volt és marad számomra, hogy oly sok zaba után, mit életében Akéla elzabált, hogyan maradhatott annyira csinos, jó kiállású cica?
Mert azt el kell ismerni – valljuk csak be gyorsan! -, hogy rendkívül karcsú, és szépséges cica maradt ? mindig.

Akéla egyszer?en gyönyör? volt.

Sem soványka nem volt Akéla soha, sem elhízott gimb-gömb-macska nem lett bel?le.

Éppen megfelel?en szép testalkatú volt.

És fekete szín? volt, csak mellénykéje és papucskája készült fehérb?l.

 

Tisztáznom kell a nevének történetét, különös tekintettel Éva néni nev? egykori, imádott szomszédomra, aki szerint Akélának nem lehet egy cicát hívni, mert egy hangot sem ért bel?le.

(„Gyurikám! A cicáknak cicceg?s nevet kell adni!”)
Ebb?l következ?en Akéla Éva néni megszólalásaiban „ciccc-cicc-cirmi” néven vonult be kajálni.

Amúgy, nagyon okos cica volt Akéla: ha Niki vagy én hívtuk, mindig Akéla néven szólongattuk, és rohant is el? a harmadik szomszéd kertjéb?l. A mi esetünkben hallgatott az Akélára: ellenben, ha Éva néni akarta megkínálni valami reggeli-ebéd-uzsonna-vacsora-nasival, akkor egészen megfelelt számára a „cicc-cicc-cirmi” is. Futott az én cicám Éva néni cirmijére, mint ki nyuszivá lett. Nem viccelek: még a fülei is nyusziként lebegtek mögötte valahol…

Nevének története pedig a következ?.
A mi családunk cicákkal történ? kapcsolata egy pest-környéki, de minden lakott helyt?l elég távoli tóparton kezd?dött. A legközelebbi lakott település is legalább másfél – két kilométerre volt a mi családi sátortáborunktól.
Éppen ezért volt valódi rejtély, hogy mi módon került a nyárfaligettel övezett sztyeppére az a kis cica, aki aztán nagyon hozzánk szokott.
Eleinte messzir?l ismerkedett velünk, mit úgy kell érteni, hogy elnézegette tüzünk fényeit, szagolgatta f?ztünk illatait, de nem jött közelebb.
Legalább is napközben nem: éjszakánként viszont belógott a kett?s sátorponyva közé, és ajándékokat hagyott nekünk.
Zsákmányait rejtegette a két sátorlap közé ez a nagy vadász.
Mert az a kis cica igazi vadász volt: apró cickányokat ejtett el, kisvadakat, miket a mez?n lelt. S?t!
Ha nem a saját szememmel látom, el sem hittem volna: halászott is.
Megült a tóparton, meditatív állapotban nézte a tükörsima tó vizét, és olykor lecsapott kis mancsaival. És tízb?l legalább öt esetben egy-egy sneci, kisebb naphal maradt a karmain.

Néhány nap eltelt ilyen távoli barátkozásban, aztán közelebb csalogatódott, és kellemesen összemelegedtünk.
Az a cica egészen fekete volt, semmi fehér mellény, semmi fehér papucs: fekete volt, mint az éjszaka, vagy mint a korom.

Egyszer?, túl egyszer? lett volna kedvenc regényünk alapján Bagirának nevezni, na de nem a mi családunkban, ahol a legegyszer?bb dolgok váltották ki a legnagyobb ellenállást.
Így lett a cica neve – ugyanazon m? alapján – Balu.

Eltelt a három nyaralós hét, és Balut képtelenség lett volna ott hagyni a mez?n, hisz már annyira összen?tt velünk: hazakerült hát.

 

Amikor néhány év múlva szétszakadt a családunk, elváltunk, és én hozzákezdtem albérletb?l – albérletbe vándorlásomhoz és a magányos életemhez, azt gondoltam: legalább egy cicám lenne, hogy legyen elfogadható indokom a sok magamban beszélgetésre.

Akéla így került képbe, és azért lett Akéla, mert a Dzsungel könyvéhez már ragaszkodtam akkor: Sir Kánnak nem akartam nevezni, Kának meg igazán nem lehetett azt a kedves kis jószágot.
Nem volt kígyószer? az én kiscicám, igazán nem.

Ezért Akéláról, a farkasfalka vezérér?l neveztem el.

Ugye bízvást bízhatom abban, hogy nem kell bizonygatnom: nagyon szerettük egymást mi ketten Akélával.

Részemr?l ez egészen természetes volt: már hogyan is ne szeretne az ember egy szénfeketét, kinek hófehér mellénye és hasonszín? tappancsa van, és nagyon kedves, nyafis módon képes nyiffegni.

Szeretetem egészen önzetlen volt, és Akéla is szeretett engem, már amennyire egy cica – mérhetetlen egoizmusában, önzésében – szeretni képes valakit önmagán kívül is.

Mert az például elképzelhetetlen dolog, hogy amikor a gazdi fáradtan hazatér, letelepszik a karosszékbe, és nagyon vágyik arra, hogy cicája az ölébe telepedjen, odajöjjön Akéla.

Á! Nem, persze, hogy nem.

Hívhattam, csalogathattam, bármi szépen beszélhettem hozzá, be nem telepedett volna az ölembe.

Bezzeg ha éppen nem gondoltam rá, mert elmélyülten olvasgattam, na akkor! Úgy föl tudott telepedni Thomas Mannra egyetlen bravúros vet?déssel, hogy egy böt?t többet olvasni nem tudtam. Ami azt illeti, maga Mann se tudta volna többé megérteni azokból a roncsolt lapokból, hogy vaj’ mir?l is írt ? a Varázshegyben.

Akéla varázslata a könyveket illet?en hegyekben állt.

 

Mindennek a cicatermészetnek ellenére, mi szerettük egymást Akélával: ám Lalagéra kénytelen voltam olykor féltékenynek lenni, mert azért a „nonplusultra”, az Niki volt.

Egyáltalán nem csoda: mikor Niki kiállt az udvari ajtóba, oly végtelenül lágy hangon tudta csalogatni („Cica! Cica! Akélaaaaa!” ), de olyan lágyan, olyan édesen, hogy közvetlen mellette állva is csak alig lehetett hallani.

Épp azon a kedves-szép hangján hívogatta, amivel engem is örökre magához csalt.

E hang csalogatását  Akéla a harmadik kertb?l is meghallotta, és hazajött.
Fogalmam nincs, hogyan hallhatta – tán volt Niki és Akéla közt valami láthatatlan, mágikus kapcsolat is -, de el?bb-utóbb Akéla megérkezett.

És nem kifejezetten a kaja, hanem Nikoletta meleg ölelésének reményében jött haza. (Akár jómagam sokszor.)

Láttam, amit láttam, tudom, amit tudok: akkor sem borult ki, amikor kiderült, hogy Nikoletta egyáltalában nem vacsorára invitálta, csak kicsit szeretgetni akarja.

Így igaz, így: volt igaz.
Hát már hogyne lettem volna féltékeny?

 

Remélem már kiderült az eddigiekb?l: Akéla lány volt, leánycica.
(Tudom, tudom, nincs szükségem kekecked? véleményekre, tudom, hogy a Dzsungel könyvében Akéla hímnem?: ha nagyon akarnék dicsekedni, még azt is megmondanám, hogy azt jelenti szanszkrit nyelven: FARKAS. A dolgok sokkal egyszer?bbek olykor, mint gondolnánk. Én pl. azt hittem sokáig, hogy a szintén Kipling-szerepl? Háti neve abból ered, hogy az elefántoknak széles, több embert elhordozó hátuk van. Hát nem, nem, tisztelt Hölgyeim és Uraim, nem: majdnem föln?tt fejjel kellett megtanulnom, hogy a hatah szanszkrit nyelven = elefánt, a hatih meg egyszer?en n?nemben van. Sokat megtud az ember, ha nyelveken kezd tanulni!)

 

Na, mindegy, szóval Akéla lány volt, és sokáig nem veszítette el lányságát, mert gyáva egy kis cica volt mellesleg.
Vagy apáca-hajlamú.
Nem tudom.

Ha jöttek a macskajajos éjek, akkor Akéla is bepöccent, és ki is szökdösött az éjbe, de valószín?leg nem hagyta magát elcsábítani.

Mi több: egyszer Éva néni kifejezetten átvitte egy olyan házhoz, ahol uszkve három kandúr is élt, de az én kis apácám – így mesélte Éva néni – bebújt egy asztal alá, és ki tudja, miféle álombéli macskahercegnek ?rizte szüzességét.

 

Hogy aztán mégis milyen csavargótól esett teherbe? Ki tudja?
Megesik ilyesmi nem cicákkal is, igaz?

Tiltakoznak a királyfinál, aztán hármat szülnek a postásnak, ki pedig csak egyszer csengetett.

Tény, ami tény: teherbe esett az én szépséges Akélám, és ennek mi Nikivel fölöttébb örültünk.
Amint láthatóvá váltak vemhessége jelei, azonnal csinos szül?szobát építettünk neki, kibéleltük puhán, és többször is megpróbáltuk Akélát beleszoktatni.

De azt, hogy beletunkoljuk egy pihe-puha dobozba, a mi kis független szellem? Akélánk nem t?rte, úgyhogy abban a szül?dobozban nagyon röpke másodperceket töltött csak.

Természetesen nem is ott szült, hanem a kerevet alatt, és két furán csíkos kis gyermekét is ott tárolta.

Nekünk persze megmutatta ?ket, de csak rövid id?kre, aztán vitte vissza a kanapé alá.

 

Akkor tájt foci vébé volt, nem tudom már hányadik, csak arra emlékszem, hogy a brazilok nyerték, elütve az olaszokat a dönt?ben.

Persze kedvenc olaszaim – szokásuk szerint – nagyon nyögvenyel?sen kezdtek; ezek mindig kiszúrnak velem, szerintem egyszer a csoportselejtez?k során fogom szép életem bevégezni szívinfarktusban, amikor majd Alsó-Üzbegisztán válogatottja épp nulla-nullát játszik Itáliával.

Szóval valami nagyon fontos, és nagyon nyög?s meccs volt, vagy vesztésre, vagy döntetlenre álltak az olaszok, néhány perccel a lefújás el?tt.

Én a kanapén térdeltem, álltam, ugráltam, izgultam, Akéla az ágy alatt ?rizte kicsinyeit.

Niki csak kés?bb volt várható: és akkor…

Akkor az olaszok nagy nehezen bekotortak egy gólt, épp csak, de bekotortak.

Üvöltöttem a gyönyört?l, „góóóóóóól”, és rácsaptam a hever?re örömömben.

Na, akkor el?ugrott az ágy alól egy harcos kistigris, párduc, cicába oltott jaguár, és alaposan a képembe mászott.

Akéla engem sosem hallott kiabálni, bármit tett is, legfeljebb emeltebb hangon beszéltem, de kiabálni én?

Áááá!

Így hát joggal gondolhatta, hogy idegen vadállat tört a szobába, és kicsinyeire pályázik, ? pedig megvédte azokat bátran.

Nagyjából ez volt az egyetlen konfliktusunk, de szakításra ekkor sem került sor.

Persze, bocsánatot sem kért soha t?lem.

Naná!

Hisz neki volt igaza.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.05.24. @ 04:33 :: Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.