kisslaki : A négylábú vőfény – befejezés

Nyomtatás

— Gáspárt villámcsapásként érték Margit szavai.

Ilyet is csak asszony kérdezhet. Hát nem sejti? Hogyhogy nem érti meg, hogy csak a kínjait növelné, ha gyakrabban látná? Talán belészeretne, és a kilátástalan vágyakozás súlya összeroppantaná. Nem elég gyötrelem neki így is az asszony nélküli élet? Ah, fenét! — legyintette magában. — Úgyse értené meg…

Gáspár már nem gondolt semmire. Szinte elfelejtette, hogy mióta elszállt a lány hangja, csak állt szótlan, mozdulatlan. Felettük elpattant egy megfagyott ág a kopasz almafán, később meg egy öreg holló is belekárogott örömében a csendbe, mert egeret látott.

— Gáspár! Mért kerül maga engem? — kérdezte ismét Margit, de most már megragadta a legény kezét, s kényszerítette, hogy ránézzen. Mélyfekete szemében a megértés, és a szereteten kívül részvét is csillogott, mert ráérzett a legény szenvedésére.

— Nem hiszem Margit, hogyha vacsoráltok, a pofámat is kívánjátok hozzá bámulni.

— Ne beszéljen így. Mindig szeretettel látjuk. Én meg pláne… —, de elakadt a hangja, mert maga is belepirult. Hiszen ez majdnem egy vallomás. Zavarában csizmás lábával rajzolgatott a hóba, s lesütött szemmel bámulta az eredményt. 

— Mit ácsorogtok? Rátok fagy a kabát! Gyertek be! — kiáltotta oda Varga asszony, s kilöttyintette a szemétlapátra kotort hamut a hóra.

— Maga meg Gáspár itt marad ebédre. Az erdeje megvárja! — tette még hozzá, majd mosolyogva hátravitte a gyászhírt az ólba, és közölte egy gyanútlan tyúknak.

*

— De jó Lajcsikám, de jó, hogy akkor tüzet adtál! Sose lett volna Margitom! — sóhajtotta boldogan Gáspár, s hálás szeretettel gondolt a marha barátjára. Na persze, ekkor már öreg este volt, és a priccsén kissé beborozva, hanyatt fekve bámulta a mennyezetet. Szívét majd szétvetette a túláradó öröm. Már az ebéd alatt jó volt érezni Imre és az asszony szeretetét. Margit is, ahogy ránézett, szeme csak úgy szórta rá a forró csillagokat, szinte csoda, hogy nem kapott lángra ruhája. Gáspár egész éjjel ábrándozott kettőjük jövőjéről. Fejében egyre-másra jobbnál-jobb ötletek versengtek egymással, de amint bevillant Margit arca, vagy egy mozdulata, rögvest kisöpörte a tervek gubancát az agyából. Észre sem vette, hogy elaludt. Vagy nem is aludt, csak az álom határán ábrándozta át az éjszakát? 

*

Másnap már kora hajnalban, mikor megitta a kancsó vizet — mert igencsak égett a pokol —, villant rá a bizonyosság. Tényleg igaz! Este lánykérőbe megy! — Öröme átragadt a lóra is. Dacára a hajnali munkakezdésnek, táncolva hagyta magát befogni, s úgy tűnt, mintha cinkosan rákacsintott volna. Délután, mikor beszekerezte a visító társaságot Bierhuber udvarába, a hentes szeretettel gratulált a mátkájához. — Szélsebesen száll a hír a tanyák világában; – csak a Jóisten tudja, hogy mi módon? Gáspár szabadkozott, hogy még csak este megy lánykérőbe. Épp ezért megvette az egyik süldőt, és urasan hazatalicskázta egy zsákban ahelyett, hogy vitte volna. 

Kora este, mikor átment Vargáék portájára, megállt a verandán és kivette a pokrócból a disznót, amit eddig cipelt. Szegény már az út elején annyit ordított, hogy most már közömbösen tűrte, hogy legyen, aminek lenni kell. Gáspár felemelte a hóna alatt, de még a fülénél rögzítette a félrecsúszott kalapot, és belerúgott a pitvaroszlopba, csak úgy döngött.  Mikor Imre kinyitotta az ajtót, majdnem hanyatt esett a meglepetésében. Egy árvalányhajas, pörgekalapos disznó meresztette rá a szemét! 

— Ez a vőfényem! Ne higgyétek, hogy senkim sincs — mondta a vőlegény, és zavartam folytatta: 

— Ezennel a szószóló, tisztelettel megkéri Borbíró Gáspár számára lányod, Varga Margit kezét —, közben a disznó kalapja lecsúszott a fél szemére, csak a rögzítő fogta a füléhez. Imre odaadta jövendő anyósának a szokatlan követet, hogy vigye ki az istállóba, és ő szótlan átölelte Imrét. Margit — ahogy illik — csak vonakodva nyújtotta a kezét. — Mit tesz az? — hiszen előző este már titokban eldöntötték a sorsukat. És egy csókkal meg is pecsételték; — vagy tán többel? — ki számolta? Mikor az örömanya is visszatért az istállóból, elővette a kristály pohárkákat az almáriumból, amit még öregapja hagyott rá. Elég volt négy darab a koccintáshoz. A vőfény meg amúgy sem ivott pálinkát. 

Mikor Gáspár késő éjjel hazafelé ballagott, eltűnődött, a sors fintorain. Mért játszik életével kénye-kedve szerint? Lehet, hogy mindenkivel így szórakozik? Vagy csak vele? De túlságosan boldog volt ahhoz, hogy vonogassa a vállát.