dr Bige Szabolcs- : Ianulea uraság (Kir Ianulea) V.

͍rta Ion Luca Caragiale.
Megjelent 1907-ben *

 

Nem törte sokáig a fejét, tudta nincs más választása, mint kereket oldani – menjen, amerre a szeme lát, még az üveghegyen is túlra. Így aztán, a tettek mezejére lépve, reggel jókor felkelt, kiment az istállóba, felrakta a nyerget egy szilaj tatár lóra, s szólt a béresnek, hogy kimegy Snagovra friss potykáért, mert estére vendégeket vár, kényelmesen ügetve elhagyta a házat, és ment, hátra sem nézett…

      Bal felől elhaladt az érsekség mellett a Filaret mezején, amikor kelet felől meghasadt az ég alja. Felkapaszkodva a dombra az Ezüst Kés templomhoz, visszatekintet a völgybe, s észrevette a nyomába vágtató nagy csapat lovast. Valóban, beigazolódott a gyanúja. A kereskedők hírét vették távozásának és maguk mellé véve csauszokat a városkapitányságtól, nyomába eredtek. A főutat el akarván kerülni jobbra tért a domb alatt, de itt mély árkokra akadt, s a csikó bele is botlott egybe, ledobva a lovasát. Erre az ember feltápászkodott, sorsára hagyva a lovat, gyalog ment tovább. Felhágott egy palánkra, átugrotta, s a többi árkot, sáncot, kerítést is. Így ért fel jól kifáradva a gerincre, ott megállott egy kis szőlőskert előtt. A gazdája, tömzsi kis fickó éppen a csipát mosta ki a szemeiből a présház tornácán.

     Alighogy meglátta Ianulea uraság, már mondta is lihegve:

     — Jó reggelt, bátyó! Hogy hívnak?

     — Jó reggel, gazduram! Az én nevem Negoica. Hát a tied?

     — Ianulea uraság…

     A kallantyút félretolta, és a küszöbön átlépve bement a házba, s így szólott:

     — Negoica testvér, légy irgalommal és mentsél meg engem. Üldöznek az ellenségeim, hogy a markukba kaparintsanak, és tönkre tegyenek! Bújtass el, és gazdaggá teszlek. Ha, pedig nem okítalak ki kellően, mielőtt elmennék, hagyom, hogy az ellenségeim kezére adj. Kérlek, Negoica testvér, ne hagyj elvesznem! Kérlek, és újra kérlek!

     Negoica megvakarta a kobakját, kicsit gondolkozott, s így felelt:

     — Figyelj csak ide, Ianulea uraság! Kicsodák ezek a te ellenségeid?… nem valami bojárok?… mert ha igen, megmondom tisztán, velük nem akarok újat húzni…

     — Hogy lennének bojárok! Kalmárok…

     — Akkor, megmentelek.

     Alighogy elrejtette egy halom háncs alá, amire még rádobott egynéhány kukorica kórét is, már odaérkeztek az ellenségek…

     — Hé, bátyuska – kérdezte egyikük —, nem láttál errefelé egy ilyen, meg ilyen kereskedőfélét?

     — Nem én!

     — Adnánk egy kis baksist, ha megmondanád, hová lett…

     — De, hát nem is láttam…

     — Mondjad, na! — szólott az egyik szolga megsuhogtatva a korbácsát.

     — Akár agyon is üthetsz!… De akkor sem láttam…

     — Ha nem látta, hát nem látta — szólt egy másik. — Gyerünk, inkább igyekezzünk tovább, ne vesztegessük az időt.

     El is mentek, ki lóháton, ki gyalog, egyik erre, másik arra, s rohantak, mint a veszettek. Miután mind elmentek, Negoica felmászott egy magas eperfára, s onnan nézett szét, hogy győződjön meg elég messzire elhaladtak-e már, aztán óvatosan leereszkedett és kiszabadította rejtekhelyről a menekülőt.

     — No, megmentettelek, s most rajtad a sor, hogy betartsd az ígéretedet, Ianulea uraság!

     — Drága Negoica bátyó, nem is tudod mennyire hálás vagyok, és mindent elkövetek, hogy tartsam a szavam! Hogy megértsed, miként fogom megfizetni a szolgálatodat, ülj le ide mellém, és hallgasd meg ki is vagyok én, s mi minden történt velem.

     És elsorolta Ianulea uraság Negoica bátyónak, mikén indult el császári parancsra onnan alulról, mindent a legapróbb részletekig egész a jelen pillanatig, s Negoica figyelmesen hallgatta és nagy odaadással.

     — Most pedig, lásd Negoica bátyó, hogy miképpen rovom le a tartozásomat. Amikor meghallod, hogy egy asszonyba, leányba belebujt az ördög, legyen az akárhol az országban, tudd meg, én leszek az. Te csak menj el oda, mert én csupán tőled hagyom magam kiűzetni belőle. Nem lesz ellene más orvosság… Az asszony férje, vagy szülei jól megfizetnek majd. Mit szólsz? Jó üzlet?

     — Hát, hogyne! — vigyorgott Negoica.

     Ianulea uraság pedig, miután újra köszönetet mondott, továbbállott.

     Egy hónap sem telt, midőn Negoica a vásárban, ahova eladni való friss meggyet vitt hallotta, hogy a Colentinában lakó Zamfirache leányát, aki jegyben jár Ilie Bogasiaru fiával Baratie mellől az ördög megszállta már tíz napja. Mindent elkövettek, de hiába. Gyógyszer, ráolvasás, ima — mit sem érnek! A szülei és vőlegénye sírva nézik, miként szenved. Mindenféle idegen nyelveken beszél, pedig soha nem tanulta azokat, locsog és karattyol elfolytában, kifecseg sok titkot és vitát — honnan tudja (?)—, hogy a nép köréje gyűlik, úgy hallgatja, s ámuldozik:

     — hogy: „a Dudestibe való Iordache pohárnok pénzes zsákja eltűnt. Ellopta az íródeák, akit elfogtak az Olténiába vezető úton, de megszökött a kapitányság börtönéből — az most már jó helyen van betekerve egy halványzöld fejkendőbe a komód alsó fiókja mélyén, Tarsica kulcsárnő hálókamrájában a kályha mellett, aki a városkapitány anyai nagynénikéje, de nála fiatalabb — van ilyen (!). De ha valaki nem ismeri a fiók titkát, ítéletnapig kotorászhat, nem leli”

     — vagy „Agop a templomnál levő trafikot unokahúgaira hagyta, de nem adott róla írást a megboldogult: végül a férje — Takor, a kávéárus Caimatában, aki arc- és hajfestéket is árul — egyik éjszaka elrendezte az írást a saját hasznára az örménytemplom sekrestyése Avedik segítségével.”

     — vagy „az a fiatal testvér, bajusza sem serked még, a dús szemöldökű szerzetes, aki tisztelendő Crisan rendfőnöknél tartózkodik az érseki udvarban — mint ahogy meg van írva — a Ristache Muscalgiu kisebbik leánya Ploiestiből…”

     — és elsorolt még annyi, meg annyi zagyvaságot.

     Ahogy ezt meghallotta Negoica, átgázolt a zöldséges kofák kosarain, lássa a megszállott leányt. Amint odaért, befurakodott a nép közzé, s mondta a szülőknek, meg a vőlegénynek, hogy ő száz aranyért megszabadítja a leányt. Azok a szegények meg nem gondolkodtak sokat, ha száz, hát legyen! Negoica pedig odahajolt az áldozat füléhez, és mintha ráolvasást végezne, így szólt halkan és félénken:

     — Megjöttem, Ianulea uraság, ahogy megbeszéltük…

     — Értem — súgta a szellem —, de az igazat megvallva, Negoica bátyó, nem hittem volna, hogy ilyen oktondi vagy: megelégedtél száz arannyal. Mire se elég ennyi! Kérjél vastagon! Mivelhogy tévedtél, most az egyszer még megbocsátom. Most indulok Craiovára, hogy belebújjak a helytartó feleségébe. A jövő héten telepedj le ott. Ne várjak rád sokáig, más ügyeim is vannak, nem csak veled foglalkozni. A helytartó úgy szereti a feleségét, mint a szeme fényét, gazdag és bőkezű. Vedd ezt tekintetbe súlya szerint, mert ettől tova nem lesz felettem hatalmad — a továbbiakban megszűnik minden kötésem veled, nincs mit osszunk-szorozzuk többet!

      Így szólva, elment a szellem. A leány meggyógyult. A nép hálálkodott, a szülők és a vőlegény azt sem tudták, mit tegyenek örömükben. Negoica pedig vette a száz aranyat, s indult haza a szőlőhegyre, készüljön fel a hosszú útra.

      A termést eladta egy oltyánnak, harmadnap vásárolt egy lovacskát a lovaglás minden tartozékával együtt a takarótól a csuklyás köpenyig, s a negyedik nap útra kelt. Ez egy szerdai nap történt… Nappal utazott, éjszaka megpihent, s így lassan-lassan, így-úgy végül is a következő szerdán már Craiova utcáit taposta, ahol megkérdezte az embereket, hol talál szállást egy ilyen kis kereskedő, mint ő, s így elirányították egy fogadóba a nagytemplommal szemben.

      Bement, a lovat a szolgára bízta, maga pedig belépett a kocsmába ahol már más céhbeliek is tartózkodtak, hogy pohár pálinkával, és egy kis falnivalóval erősítsék meg szívüket lefekvés előtt. Már jócskán besötétedett. Ameddig a sós hús sült, helyet foglalt az asztalnál gondolataiba merülve. Ahogy ott üldögél, hallja, mintha harangoznának, kérdezi is a másik asztalnál pipázó darabontot, miféle ünnepre készülnek másnap?

      Tőle, s a kocsmárosnétól meg is tudja egyszeriben, hogy semmilyen ünnep nem lesz másnap, hanem minden egyes nap — éjjel, nappal — misét tartanak az összes templomban a helytartó fiatal feleségéért, akit megszállt a gonosz, és nem találják ellenszerét. Jöhettek tudós vénasszonyok, az ilyen betegséget értő doktorok Szebenből, könyöröghetett, imádkozhatott a szentkönyvből a püspök és negyven főpásztor — mindhiába. Az asszonynak olyan görcsrohamai voltak, és úgy dobálta magát, hogy le kellett kötözni. Amikor megkötözték, minden porcikája reszketni kezdett, a fogait csikorgatta, mintha a tűz égetné, de ha elengedték, újra kezdett ugrálni, táncolni, hogy ismét megkötözték. Több mint egy hete megy ez így anélkül, hogy egy cseppnyi vizet is inna. Az emberek elborzadtak, a férj pedig csak siránkozott, mint egy nyomorult. Hiába tartanak misét misére, és könyörögnek a Szent Anya kegyelméhez, hogy tegyen csodát.

      Negoica letöltötte a torkán az itókát, sietve bekapott egy falat sós húst, akár egy szorgos szolga, aki nem akarja megvárakoztatni gazdáját, dobott egy fityinget az istállófiúnak, hogy hozza elé hamar a lovát. Mikor odaért, forrongott a nép, mert a beteg az éjszakát még rosszabbul tűrte… A tetőtől talpig reszkető szegénykét egy rakás asszony és szolga tartotta vizes lepedőbe tekerve. Nagy ornátusba öltözött papok miséztek körülötte és lóbálták a füstölőiket, a férj csak sírt és egyre a földhöz verte magát. Egyszerre belépett egy udvari szolga, s nagy hangon kiáltott:

     — Bocsánat, nagyságod! Itt van egy hitvány ember egyenesen Bukarestből, aki azt állítja, ismeri a nagysága betegségének titkát, és hogy menten meg tudná gyógyítani.

     Felszökött a szerencsétlen ember, feltámadt benne az elvesztett reménysugár, s felkiáltott:

     — Jöjjön hát!

     Ahogy a küszöbön megjelent Negoica, az asszonyka remegése, mielőtt még bárki egy szót is szólhatott volna, megszűnt, megparancsolta, mintha csak a fürdőben lenne, hogy vegyék le a vizes lepedőt — egyenesen Negoica szeme közzé nézett, és vidáman felnevetett, akárha egy régi barátot pillantott volna meg, majd intett, menjen közelebb egyenesen a nevén szólítva:

     — Isten hozott, drága Negoica! Hogy megvagy? Gyere csak kicsit közelebb, mondani akarok valamit, de nem kell, hogy mások is hallják!

      Nem hittek a szemüknek, s a füleiknek! Negoica pedig félretaszítva az embereket, odalépett barátságosan a szenvedőhöz és súgva mondta:

     — Drágám, bocsáss meg, hogy megvárakoztatlak, de tudd meg, nehéz volt az út és az a hitvány gebe se haladt rendesen.

     — Jól van, na! — felelte a szellem —, de tudd meg, én most elmegyek innen… És ezzel gazdaggá tettelek, nem tartozom neked semmivel. Vésd eszedben, Negoica bátyó, ez volt az utolsó. Nehogy valaha még a nyomomba szegődj, mert nem elég, hogy semmit sem kapsz, hanem még meg is haragszom, és ha megharagszom, annyit mondok, azt nagyon megbánod!

      A szellem eltűnt, és láss csodát a szegény beteg helyrejött, ép-egészséges lett, mint azelőtt, sőt még vidámabb is… Most aztán a helytartó elárasztotta Negoica bátyót annyi kinccsel, s ajándékkal, hogy elsorolni is lehetetlenség. Birtokot kapott adománylevéllel örök időre, sőt még bojári rangra is emelte.

 

      Úgy élt Negoica, mint hal a vízben, gondtalanul, úgy vagy három hónapig. Egyik nap aztán, midőn úgy délután tájt, hogy bojár módra kényelmesen elhelyezkedve a vidéki kúria tornácán egy feketekávé és jó csibuk mellett, látja ám, hogy messzire az úton, déli irányból nagy porfelleg közeg. Mi lehet az? A helytartói udvar szolgái jöttek lóhalálában a paranccsal, hogy haladéktalanul Craiova városába vigyék.

Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:18 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 647 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.