Ilyen előzmények után nem csoda, hogy bár nagy tisztelettel adóztam Petőfi költészetének, a gólya mégsem lett a legkedvesebb madaram. Ráadásul a zordon Kárpátok is jobban izgattak a tengersík Alföldnél, pedig én is itt születtem, ezen a tájon. Így azután egyrészt Petőfi vonatkozásában a mai napig él bennem némi lelkifurdalás, másrészt mindenképp igényel még némi nyomozó munkát annak kiderítése, miből is táplálkozik valójában a madarak iránt érzett végtelen vonzalmam.
Családunk nem volt kifejezetten madárszerető. Ha visszagondolok szüleimre, semmiféle madarakkal kapcsolatos reagálás sem tör a felszínre. Azonban ha kicsit feljebb mászok a családfán, már akadnak érvként felsorakoztatható emlékek, igaz ellenérvnek valók is. Még ma is elborzadok, ha Nagyanyám képe mellé valamilyen szárnyas jószág képét kell társítanom.
Ősztől tavaszig a portánkon éldegélő verebek, éjszakára a tornác mennyezetét tartó vaskos, bástyaszerű oszlopok széles peremére húzódtak el. Nagyanyám — ha csak tehette — elkapott egyet a lámpafénytől elvakult, riadt kis jószágok közül, egy mozdulattal kitekerte szegény pára nyakát, s már dobta is a még vergődő tetemet az izgalomtól remegő Búbos kandúr elé. Bizonyára ezen az áron volt csak hajlandó elviselni ezt a macskához méltatlan, inkább tyúknak való nevet. Mondanom sem kell, hogy házunk táján, a levesbe szánt kisgalambok sem számíthattak kíméletesebb bánásmódra. Azt hiszem jobb is lesz, ha gyorsan átlovagolunk egy másik ágra.
Nagyapámmal már egészen más a helyzet. Ő ugyanis a négy elemiből csak az első kettőt végezte iskolában. A másik kettő kedvéért minden reggel az utcai behajtó hídlásába dugta a táskáját, s a képzésért kigyalogolt a mezőre. Ott fáramászást, varjúfészek fosztogatást, csikókergetést továbbá őz, nyúl és róka megfigyelést tanult. Ezekben a tárgyakban igen jónak bizonyult, ráadásképpen azért az írásban és az értő olvasásban is megállta a helyét. Fejben számolás terén meg egyszerűen verhetetlen volt.
Engem nagyon szeretett. Ha a térdén lovagoltam maga fabrikálta egyszerű kis dallamot dünnyögött a mozgás ritmusára, meséiben pedig mi más szerepelt volna, mint az általa oly jól ismert állatok. Egyszer egy egész téli délutánon át lestük együtt a tornác oszlopaira futtatott vadszőlő bogyóit csipkedő fenyőrigókat, de azok sem lettek a kedvenc madaraim. A sors fintora, hogy végtére mégiscsak Nagyanyámmal függ össze, hogy erre a polcra a Móra Ferenc által hűséges kis napszámosoknak nevezett széncinegék kerültek.
A téli madáretetés akkoriban ugyan még nem volt szokás, de disznóvágáskor nagyapám a bontás alatt álló jószág hólyagját a hozzátartozó részekkel egyetemben, egy:
— Hagyjunk valamit a madaraknak is! — felkiáltás kíséretében, az istállóajtóval szemben strázsáló öreg körtefa ágára dobta.
Az ezen megkeményedett faggyú hosszú ideig odavonzotta az élénk tekintetű, fekete sapkás, sárga mentés csapatot, s mikor már tavasszal alábbhagytak a „kiscipő, kiscipő”, mások szerint „nyitnikék, nyitnikék” rikoltások, egy cinegepár a körtefa egyik vastag elágazásának odvas mélyedésében, fészeképítésbe kezdett. A takaros kis alkalmatosságban nemsokára ott fénylettek az aprócska tojások. A dolgok reményteljesen alakultak, mígnem egy viharos éjszaka után Nagyapám a földre loccsanva találta a fészekaljat, a madarakat pedig mintha a föld nyelte volna el.
Egész nyáron csalódottan tekintettem az elárvult fészekre. A körtefa különleges státusznak örvendett az udvar egyéb fái között. Dédapám, aki öregkorára teljesen elvesztette a látását, szívesen üldögélt kedvenc székén az árnyékában. A betegségnek genetikus okai lehettek, mert még két felmenőm esetében jegyezte ezt a csapást a családi emlékezet. Ezért azután nem csoda, hogy manapság gyakran kapom magam spontán szemvizsgálaton, s ha a szembejövőket úgy 30 méterről még nem ismerem fel, igencsak kétségbe esek. Az sem vígasztal, hogy többnyire a szembejövők sem ismernek fel engem.
Akkor viszont időnként még Dédapámat is odaláttam a körtefa alá, fehér bottal, sötét szemüveggel, és bizony még orroltam is rá. Mert mibe került volna neki, ha egy kicsit odafigyel a cinegékre.
A nyár lassan odébbállt, s a körtefa, hogy a szekrény tetejére vándorolt aranysárga gyümölcseivel elvesztett színhatást némileg pótolja, egy reggelre pirosra változtatta leveleit.
— Gyere, mutatok valamit! — rángatott el Nagyanyám a tejeskávé mellől, s meg sem állt velem a körtefáig.
— Bánatában felakasztotta magát! — mutatott szabad kezével a fészekre, mely alatt a kibomlott lószőrön ott forgott homályos szemekkel, előre meredő lábakkal, élettelenül a sárgamentés fuvolás.
A körtefát már nem okolhattam. Dédapám szellemétől sem várhattam el, hogy a csípős hidegben ott ücsörögjön. Egyébként sem látott volna semmit. Maradtam én, akinek ezt előre meg kellett volna érezni, akinek ott kellett volna lenni abban a végzetes pillanatban.
Maradtam én, mellém szegődött a halott madárról levált mérhetetlen bánat, s az egész életre szóló elkötelezettség.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Takács Dezső
