20.
Még Gabi.
– Jolit kérdezed? Erkölcsös, er?s jellem. Nem n?i mivoltából, hogy úgy mondjam, macskásan ügyes, hanem az életb?l megtapasztaltakkal. Vértezett, két lábbal a földön álló. ?ser?, ?stermészet. Ágyamba hozta a kávét. Dél körül mentem munkába? Délben asztalon g?zölgött az ebéd. Piszkos ruha nem lehetett rajtam. De olyan természet?, nemhogy a jelnyelvre nem hajló, egy-két „fogás” erejéig legalább, hanem zsigerileg irtózik mindenféle gesztustól, ami nekem könnyebbséget jelentene. Pont, mint anyám. „Ne mutogass, nem vagy te néma!”- szólt rám indulattal, ha rámutattam valamire. Kisgyerekként nem ismertem a jeleket, csak jóval kés?bb. Meg a rámutatás ösztönös dolog. Ha Jolinak tudomására jutott hallásállapotom, mert mindig figyelmeztetnem kellett rá, egy-két percig lassabban beszélt, de aztán felvette hadarós stílusát. Néztem értetlenül. Nem értett a nézésemb?l! Bólintottam, rászóltam. Gy?ltek bennem napokon, hónapokon át a rossz érzések. Nem bírtam tovább. Alkalmazkodni, így kommunikációsan, nem tudott. De míg ? a jeleket elsajátíthatja, én nem tanulhatok meg hallani.
Új mobiltelefonom hívószámát ismer?sének nem adtam ki. Dühbe gurult.
– Tud ? SMS-ezni? Nem? Akkor mit akar?
– Ha hívni akar…
– És olyankor hívogat, amikor egyedül vagyok? Aztán törölgessem a „nem fogadott hívásokat” – szerinted becsületes dolog? A készüléket némára állítottam. Úgyse hallom.
Miért mondott olyanokat, hogy „Megérteted magad bárkivel, nem vagy te siket! Tartsd magad! A hallók a sorstársaid, nem a siketek. Beszélni nem kötelez? senkivel.”
Egy magyarázat létezik: nem fogadott el.
S vica versa!
Ha belegondolunk, jót akart. Azt, amit az úgynevezett épek többsége, nem tudva, valójában mi a nem hallás. Én viszont nem tudtam már játszani a jól hallót.
21.
– Csordás úr, ha bátor, írja meg az én esetemet! Figyeljen ide! Az a helyzet, hogy 35 000 Ft-ból nem lehet megélni. Évekig munkanélküli voltam, mert a munkáltatók nem szívesen vesznek fel hallássérültet. A kormánynak szigorítani kellene a jogszabályokat, vagy olyan törvényt hozni, ami megbünteti a munkáltatót, ha siketsége miatt utasítja el a jelentkez?t. Akkor talán megteremtenék az egyenl?séget. Magának magyarázzam? A hallássérülteknek ugyanolyan joguk van magasabb fizetés? álláshoz jutni, mint a halló embereknek, hiszen gyakran színvonalasabban dolgoznak, mert nagyobb a türelmük a munkához. Gyerekként ugyanúgy n?nek fel és tanulnak, mint a halló gyerekek, a ugyanúgy udvarolnak, házasságot kötnek, gyereket nevelnek, mint mások. Így az élethez nekik ugyanolyan esély kellene. A rokkantnyugdíjat a munkaévek után határozzák meg. Mi van, ha valakit pont a siketsége miatt sehol nem vesznek fel a tisztességes megélhetéshez szükséges munkahelyre? Mib?l él meg?
Kezdtem volna vitatkozni környezetemben látott példákkal, hogy a hallók sem mindig találnak megfelel? munkahelyet maguknak?
És hogy a siketek sem mindig akarnak?
A beszélget?partneremet negyven év körülinek saccoltam, az ? esete még a szerencsésebbek közé tartozik, hiszen vannak olyan siketek, akik a rendszerváltáskor fejezték be általános iskolai tanulmányaikat. Sokuk el?tt már nem nyílt meg egyetlen szakmunkásképz? kapuja sem, sikettel nem vállalták a bajlódást, amikor az egészségesekkel sem tudtak mihez kezdeni.
Jogszabály szerint semmire sem jogosultak! Nem kaphatnak rokkantnyugdíjat, hiszen szolgálati id?vel nem rendelkeznek.
A siketek, a testi fogyatékosok, de az egészséges fiatalok közül is pár ezren, jogosan kérdezhetik: hol az ? helyük ebben a társadalomban? Nincs szükség rájuk? Erejükre, tudásukra, emberi értékeikre?
Bizony, kegyetlen kérdések ezek!
Vegyük hozzá, hivatalos helyeken – mondjuk, hiteligénylés, pénzbefektetés, lakásépítés – csak a legritkább esetben akad valaki, aki kommunikálni tud a sikettel, nagyothallóval. Márpedig ilyen esetekben profi tolmácsra van szükség.
22.
-Jó napot kívánok. Csordás Tibor vagyok. Sajnos, siket. Van kiadó szobájuk?
A portás meghökken, ám tudja, hogyan kommunikáljon; lassítva beszél. Ennek ellenére nem minden szavát értem.
Megmondom, miért. Nekem szokatlanul, furcsán áll két foga. Egyik el?l, elferdülve, a másik a szemfog melletti, kicsit le van törve. Vonzzák szemem, mint valami szép hölgy. Más esetben is el?fordult. Annyit gondolkoztam rajta, de nem jöttem még rá, miért?
– Tudunk… biztosítani. …éjszakára… ft. Ebben… kér?
Hány forint? Mit kérek? Azt hiszi, értem. Dehogy ábrándítom ki! Majd úgy „navigálok”, hogy „megfoghassam” a lényeget.
– Akkor ebéd nincs?
Tagadó fejrázás.
Nem baj, megoldom. Negyvenöt körüli, nyugodt.
– Rendben. Árkedvezmény, mivel több éjszakára? Négyezer?
Ujjain mutatja: „Nem négy – hétezer.”
– Elnézést. Négy – hét: ugyanaz a szájmozgás. Nos, három éjszakára kérek szállást. Egyel?re. Meglátjuk. Rendben?
Bólint.
Személyi igazolványom, lakcímem kéri.
Három nap. Naplójavítás, nyomda. Kicsit élni, lazítani.
23.
Ver?fényes nap.
Lassan, szemlél?dve, nagyot sétáltam a Tisza-parton.
Megkönnyebbedett érzéssel, abban a tudatban: nem kell hazasietnem. A szálló ugyan drága, de ezt a három napot megengedhetem magamnak.
– Szervusz, Kálmán!
– Szervusz, Tibor! Te nem öregszel!
– Nem hát. De te se!
Férfias kézrázás.
Nehogy közénk álljon a csend:
– Ne áruld el senkinek, festem – mutatom ?szül? hajam -, festék nélkül. És te? Látom, jókora m?helyt bitorolsz. Van munkátok?
– Van, hála Istennek.
– Az a jó! És a min?ség?
– Sértegetni akarsz?
– Nem, újabb munkát zúdítani a nyakatokba. Nem is akármilyet! Ilyen min?síthetetlen gépiratot, mint az enyém, nem fogsz kapni az életben! Innen-onnan vágtam ki az ide összegy?jtött verseimet, részletekbe ragasztva össze. Hehe. De ne sírj! Ugye, számítógépem, az nincs. Légy szíves, ne vigyorogj, mert én viszont hibátlan munkát várok t?letek!
– Mióta ismerlek, csak hibátlan munka került ki a kezed alól.
– Más az! Könyvkötés! Szakma. De ez alkotómunka! Versek, rajzok. Mondd csak, lenne itt munkám?
– Minden további nélkül.
– Ezt díjazom. Csak ne lenne más elfoglaltságom.
– Te tudod. Szóval?
– Ötszáz példányra gondolok, meg a forint nagy vásárlóerejére.
– Értem. Mennyit tudsz rászánni?
– Mondjuk egy százast.
– Rendben.
– Nem a’! A múltkor f?zéssel készítettétek tenyérnyi könyvecském. Ki se lehetett nyitni. Inkább kevesebb példányt, de kit?n? min?séget várok.
– Meglesz.
– Akkor lássatok neki! El?ször is, lefénymásoljuk.
– Gyere!
Menet közben elnézést kér: nem ér rá.
A fénymásoló-gépnél:
– Így kell.
– Kösz. A mi id?nkben nem volt ilyen gép.
– Miért a mi id?nkben? Nem öregszel!
– Nem hát!
Csak vénülök- gondolom hozzá, s rakom be a másolni valókat.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: dudás sándor
