dr Bige Szabolcs- : GIATROSZ ELLÉNIKOSZ – AGROTIKOSZ: ATYÁM A NAPISTEN FIA 2.

„Hát csak kérdjünk meg valamely jóst vagy papot, álmok
fejtőjét is akár…” (Homérosz) *

 

  

Tíz fegyveressel a palota előtt várakozott Proklész. Kapálózó paripa vontatta harci kocsit is hozott magával, Kalkhasz utasítására, aki mindenre gondolt. A kocsi hajtó maga Proklész, és mellette férfiruhában, fegyverekkel Iphianassza s egyik kísérője. Mi többiek természetesen gyalog.

A főpap útmutatása szerint haladtunk Boreász birodalma irányába, ameddig elérkezünk a tengerszoros zúgó örvényéig. Szaporán haladtunk, s így hajnalhasadás előtt elértük a kijelölt helyet. Itt a főpap egyik embere várt ránk, és a tengerszoros fölött kifeszített erős kötelekre mutatott. Mint egy imbolygó híd ívelt át a dühös hullámok felett. A távolság alig lehetett több egy plethron hossznál, ami nem sok, hiszen hat plethron tesz ki egy stadiont.

Elsőnek a királylány és Proklész araszoltak át a lengő alkotmányon, majd sorra mindannyian. Utolsónak maradtam, hogy segíthessek, ha valami közbe jön. De semmi baj nem történt az átkelésnél.

Kalkhasz embere utánam egy éles karddal a vastag köteleket átvágta, felugrott a kocsira és szélsebesen úgy elvágtatott, hogy még nyoma sem maradt. A kötelek végeit elkapták a hullámok, de az embereink kihúzták a partra, és összetekerve elrejtették a bozótban.

Első utunk Chalkis határába vezetett. Naplemente előtt értünk oda, kényelmesen haladva a Phoibosz Apollón által mutatott irányba. Ha mindig az ő megjelenését az ég kárpitja alatt tartjuk irányjelzőnek, nem tévedhetünk el, magyarázta Kalkhasz az indulásunk előtt. A város kapuja előtt megálltunk, és az egyik harcos társaságában elindultam megkeresni az Apollón szentélyét. A kapuőrök látva rangomat jelző öltözékemet és marcona kísérőmet, készségesen mutatták az irányt.

A Napisten templománál felmutattam Kalkhasz pecsétjét, és azonnal szolgát menesztettek a kapun kívül várokozók után. A papok étellel, itallal és éjjeli szálással gondoskodtak a kis csapatról. Engem, mint a szent pecsét hordozóját kitüntetett figyelemmel vettek körül. Nem kérdezték, kik vagyunk és hova tartunk. Valószínűleg már előre értesültek érkezésünkről, mert felkészülten fogadtak.

Kora reggel indultunk tovább és meglepetésünkre, bár nem hoztuk szóba, harci szekerek vártak ránk, összesen kilenc darab, a kapun kívül. Jóvérű, erős lovak voltak eléjük fogva. A szentély főpapja csak annyi magyarázatott fűzött a dologhoz, hogy ez az istennő parancsa, és hogy ha Kymé városába érünk, adjuk át ott az istennőt szolgáló papoknak.

Mindenki elhelyezkedett a kocsikon. Úgy osztottuk be, hogy Proklész harcosai legyenek a hajtók, és mellettük álljanak a palotabeliek. Így gyorsan haladtunk, és a meneteléshez nem szokott társaink sem fáradtak el. Mire Phoibosz csillogó szekerével elérte a menybolt csúcsát, jókora távolságot megtettünk. Lovaikat a melegben elborította a tajték, meg kellett álljunk, pihentessük meg őket. Félnapi járást tettünk meg, igazán megérdemlik a pihenést. Egy bokros, ligetes helyet választottunk a folyóparton. Mi is az árnyékba húzódtunk, heverésztünk, elfogyasztottuk a papoktól kapott húst, gyümölcsöt. Italul a folyó tiszta vize szolgált. Miután kissé megpihentünk, folytattuk utunkat, hisz még jó szkhoinosz — félnapi út — megtétele várt ránk —, ha nem hosszabb —, amíg elérünk egy megfelelő szentélyt.

Gázlót kerestünk az Aphratisz folyón, és átkelve pásztorok lakta falu mellett haladtunk tovább. Messziről nagy hegyek ködbevesző bércei mutatkoztak. És minden megtett stadionnal közelebb kerültek.

Már a hátunk mögött készült aranyos szekeréből kilépni Phoibosz, mikorra megérkeztünk a hegyek lábánál fekvő fallal megerősített palotához, s a mellette levő szentélyhez, mely egyben jósda is. A templom oszlopcsarnokán túl egy barlangban, a domb oldalán, tartózkodott egy papnő, aki magát csak így nevezte: Theos Logos — Isten szava. A szentély papjai nagy tiszteletben tartották. Apollónhoz könyörögtek, és áldozatot mutattak be mielőtt a jövőjére, sorsára kíváncsi halandót a jósdába elé engedték. A papok döntötték el, az ajándékok alkalmasságát, és mennyiségét az Isten kegyeinek elnyerésére, és csak, ha megfelelőnek találták, járulhatott a tanácskérő a papnő elé.

Itt találtunk éjszakára menedéket a templom melletti szálláshelyen.

Proklész türelmetlenül várta, hogy igénybe vehesse a jósda szolgáltatását, kérdést intézhessen az Istenséghez. A szerelemes ifjú tele volt reménységgel jövőjét illetőleg, de sorsa kifürkészhetetlensége izgatta, tudni óhajtotta, miként végződik utazása. Arany és ezüst díszeiből ajánlott fel a szentélynek, hogy kívánsága teljesülhessen. A papok, nem is annyira a kincsek értékét nézték, hanem a nálam levő pecsétet, s így hamarosan a barlanghoz kísérték a királyfit. Más kérelmezők hetekig is várakoztak, amíg ebben a kegyben részesülhettek. Már a megérkezésünk estéjén oda is mehetett. Elkísértem, nehogy valami baja essen, meg a kíváncsiság is hajtott.

Keskeny sziklaösvény vezetett a domb oldalában levő barlanghoz. Kellemetlen fojtó szag terjengett a levegőben. A jósnő az üreg bejáratánál ült magába mélyedve egy farönkön. Nem nézett ránk. A minket kísérő pap szólalt meg halkan.

— Köszöntsétek és mondjátok el az óhajotokat. Nem fog azonnal válaszolni, de várakozzatok türelemmel itt ahol álltok.

Így is tettünk. Proklész elmondta kívánságát, de a papnő mintha nem is hallotta volna. A pap csendre intett, s mi csendben várakoztunk. Kis idő múlva a jósnő anélkül, hogy felállt volna a rönkről, beljebb húzódott a barlang belsejébe. Érdeklődve figyeltem, mi fog történni. Atyámtól tudom, hogy az ilyen mérges gőzök, melyek a sziklahasadékokon keresztül jutnak a föld felszínére, Hadész bűzös leheletéből származnak, és halált okoznak, ha egy barlangban, vagy gödörben felgyülemlenek. A jósnőnek azonban úgy látszik nem ártottak, vagy tudta, meddig hatolhat be…

Alig telt el két-három lélegzetvételnyi idő, mikor éktelen sikoltás hallatszott a barlangból, majd a földön csúszva kimászott elénk a papnő. Arca sápadt volt, vörös, gyulladt szemhéjai csukva.

 

— Aki fegyverrel támad, fegyvertől vész el! Amit kimértek rád, elviseled majd! — mondta motyogva, alig hallhatóan.

Kísérőnkre néztem, aki intett, hogy most menjünk. Megzavarodva ereszkedtünk le a szentélyhez. Egyikünk sem szólt, amíg oda nem érkeztünk.

— Fejtsd meg, uram, ezt az orákulumot! — kérte a papot Proklész. — Vidd ezt a míves bronzkupát a kincsesházba ajándékul a szentélynek, Apollónnak.

— A válasz, ha átgondolom, értelmezésem szerint az lehet, hogy nehéz út előtt állsz, és nem veszélytelen a hegyen átkelni sem, fegyveres harcra van kilátás. Ott kell majd akkor helytállnod. Légy óvatos! A második fele azt jelenti, hogy megbízatásod teljesítése sem lesz könnyű, de te, uram, bátor harcos vagy és helytállsz, ha az Isteneket nem haragítod magadra.

Milyen igaza volt a papnak! Különösen, ami a nehéz utat illeti. Harmadnapra égig érő hegyek közzé kerültünk, és egy keskeny ösvényen kapaszkodtunk felfelé komor sziklák kíséretében. A kocsikról mindannyian leszálltunk, és a lovakat kötőféken vezettük. Egy helybelit fogadtunk fel hegyi kísérőnek. Ő ment elől, keresve a legalkalmasabb helyeket a továbbhaladáshoz.

Még nem értünk a tetőre, mikor megtorpant, és ijedten kezdett valamilyen ledöntött fákról zagyválni. Olyan izgatott volt, hogy alig értettük, mit mond. Végül is rájöttünk, hogy azt magyarázza, hogy az úton előttünk ledöntött fák zárják el az utat.

Előre küldtük két katonával, nézzék meg óvatosan, nehogy csapdába essenek, mi a helyzet. Hamarosan visszatértek és három fadöntő munkást terelgettek maguk előtt. Rémültek voltak az ártatlanok, reszketve vetették a földre magukat, mikor előkelő öltözékemet meglátták, és kegyelemért könyörögtek. Elmondták, hogy a hegyi haramiák egy csapata kényszeríttette őket a fák kidöntésére az út mentén.

Proklész és a fegyveresek tanakodtunk, mit tegyünk. Látszólag erős csapatot képeztünk, mert a férfiruhába öltözött nők is fegyvert viseltek: könnyű gerelyt és a derekukon hegyes tőrkést. A hegyi vezetőnk ismert egy kerülő utat, de a kocsik áthaladása kétségesnek látszott. A favágók miután kissé megnyugodtak látván, hogy nem bántjuk őket, elárulták, merre van a martalócok tanyája. Proklész két katonájával és a favágókkal elindultak megkeresni. Mi többiek, lennebb húzódtunk egy nyíltabb helyre és körbe álltunk fegyvereinket készen tartva. Úgy néztünk ki, akár egy nagy sündisznó, ahogy magunk elé tartottuk a lándzsákat, kardokat.

Jó ideig nem történt semmi, csak várakoztunk minden váratlanra készen. Aztán meghallottuk a közeledők csörtetését, és az erdőből ki is léptek a katonák. A két favágó pedig támogatva hozott egy idegen férfit. Ruhája szokatlan volt. Állati bőrökből készült.  Karja felkötve, lábát maga után húzva lépni sem tudott. Látszott, súlyosan megsérült.

Mialatt sérüléseit kötözgettem, hallottam, amint Proklész beszámol a történtekről: rajtaütöttek a táboron, hármat közülük nyilaikkal leterítettek, és a váratlan támadástól megriadt martalócok súlyosan sebesült társukat hátra hagyva elmenekültek. Az eldobált fegyvereket a tűzre vetették, csak a két bronzkést hozták el, meg a sebesültet. Nem tudtuk, mit tegyünk vele? Végül úgy döntöttünk, hogy az első lakott helyig magunkkal visszük és rábízzuk a lakosokra, viseljék gondját, ameddig megerősödik, de erős fogadalmat tétettünk vele, hogy nem tér vissza a martalócok közzé, hanem beáll a közelben lakó baszileuszhoz katonának. Hogy így tett-e vagy nem, nincs róla tudomásunk.

A favágók gyorsan szabaddá tették az utat, és mehettünk tovább. Minden estére sikerült lakott helyeken töltenünk az éjszakákat. Az ellátásunkat a főpap pecsétje biztosította, úgy a szentélyek papjainál, mint a legegyszerűbb pásztoroknál is. Nagyobb Apollón szentélyt csak Taxiarkhosz várkastélya mellett találtunk. Innen már csak kétnapi járás Kymé kikötője, ahol Kalkhasz gondoskodásának köszönhetően egy tízpár evezős gálya várt ránk egy ciprusi hajóskapitány vezetése alatt.

Kalkhasz gondoskodása, előrelátása minden képzeletet fölülmúlt. Csodáltam hatalmát, amivel mindezt elérte. A ciprusi hajóskapitány igen rátermettnek mutatkozott, és később valóban kiderült, hogy érti a dolgát, ismeri a tengert, akár a saját tenyerét és a parancsoláshoz is jól ért..

A derék kapitányon kívül még tíz hajóslegény is tartozott a hajóhoz. Mind keménykötési ciprusiak. Fegyvereket is hoztak magukkal. Ott feküdtek a hajófenéken. Veszélyesek a hosszabb tengeri utak, fel kell készülni a tengeri rablókkal való találkozásra.

— Uram! — fordult hozzám a kapitány. — Azt az utasítást kaptam, hogy mindenben engedelmeskedjem neked, de az útvonalat én állapítom meg, és hajó irányítása is csak rám tartozik. Engem nem érdekel, hogy ki vagy és kik az embereid, az ifjú harcosok, de tudd meg, ha harcra kerül a sor az én embereim is helyt állnak derekasan.

Nem kételkedtem a szavaiban.

Proklész az egész út alatt a királylány mellett tartózkodott. Igyekezett az utazás fáradalmait és kellemetlenségeit elviselhetővé tenni számára. Ahogy láttam, azonban nem szorult gyámolításra, ő is és társnői is jól bírták az utat. A fegyverviseléshez is fokozatosan hozzászoktak. A pihenők alkalmával a katonáink igyekeztek a fegyveres harc egyszerűbb fogásait megtanítani nekik. És jó tanítványoknak bizonyultak. Mire a kikötőbe érkeztünk nem sokban különböztek a többiektől. A férfiruha viselése sem okozott gondot. A hajóskapitány is elfogadta fiatal harcosoknak őket.

A vizes tömlőket megtöltötték, az élelmiszerkészletet elhelyezték a hajófenéken, és indultunk is. A kormányos úgy irányította a hajót, hogy a szárazföld mindig látótávolságban legyen. Így haladtunk szigettől, szigetig. Éjszakára mindig kikötöttünk egy-egy védett kikötőben, vagy partszakaszon. A ciprusiak, mikor a part közelébe érkeztünk, kiugráltak a bárkából és kilábaltak a partra. Erős köteleket vonszoltak maguk után. Miután még jobban megközelítettük a szárazföldet mindannyian elhagytuk a hajót, csak a kormányos maradt fent, és a kötelektől fogva a száraza vontattuk hűséges tengerjáró bárkánkat. A köteleket jó erős cölöpökhöz rögzítették a hajósok.

Éjszaka nem hajóztak, mert tartottak a Poszeidón szeszéjeitől, a szirtektől, zátonyoktól, melyeket még napvilágnál is nehezen lehetett megpillantani. Gond nélkül haladtunk a hullámok hátán, a szél is segített, meg az izmos evezősök. Az evezők forgatásába besegítettek a mi harcosaink is, felváltva a ciprusiakat. Nagyobb pihenőre csak Gioyra szigetén került sor. Itt a sziklás hegyoldalban barlangok nyíltak, ahova szentélyeket telepítettek elsősorban Poszeidón tiszteletére, de voltak Boreász, Zephürosz, Aiolosz és Tritón tiszteletére emelt oltárok is. A szelek minden istenét nagy tisztelet övezte. A hajósok szívesen áldoztak nekik a jó szelek és csendes tengeri utazás reményében. A barlangok szálláshelyül is szolgáltak.

Kétnapi pihenéssel készültünk fel a következő útszakaszra, mely az eddiginél veszélyesebbnek ígérkezett. Ugyanis a legközelebbi szárazföld kívül esett a belátható távolságon, és így a hajóskapitány számára nem volt semmilyen tájékozódást biztosító pont.  A Napisten helye az égbolton segítet tartani az irányt, meg a szálldosó tengeri madarak. Jól kellett figyelni, mert könnyen elúszhatott bárkánk a távoli sziget mellett, és akkor ki tudja, mikor érünk majd valahol partot. A legközelebbi célt Lémnos szigete jelentette. Nagy sziget, nem lehet eltéveszteni, de a tenger kiszámíthatatlan, szelek és gonosz áramlások téríthetik el a hajót távoli tengerekre, ismeretlen partokra.

Továbbindulás előtt a sziget mestereitől szépen öntött és vésett rézedényeket és díszeket szereztünk. Gondoltuk szükségünk lesz rá a Taurusok földjén. Tudtam jól — atyám tanított erre —, hogy a vendégbarátságot az ajándékok erősítik, és a távoli országban szükségünk lesz az ottaniak barátságára, ha rendesen teljesíteni akarjuk Artemisz istennőnek tett ígéretünket, hogy épségben, tisztán elvisszük, és átadjuk újdonsült papnőjét, a fiatal királylányt, aki atyja hibáját hozza helyre azzal, hogy az istennő szolgálatába szegődik.

A hajósok áldozatokat mutattak be a Gioyra sziklás barlangjaiban levő szentélyek oltárain az áramlatok és szelek isteneinek, majd korahajnalban, amikor Phoibosz Apollón szekerének fénye megjelent az égalján, vízre toltuk gályánkat és Poszeidón kegyelmére bízva magunkat útra keltünk. Kedvező szél duzzasztotta négyszögletes vitorlánkat. A gyorsan változó Aiolosz erős nyugati széllel ajándékozott meg, szinte repültünk a hullámokon. Hamarosan eltűnt a barátságos sziget mögöttünk, eltakarták a távoli ködök, csak végtelen tenger vett körül, de a kormányos magabiztosan tartotta az irányt.

Három nap, három éjszaka úsztunk a tengeren. Éjszakára kikötötték a kormánylapát nyelét, és leengedték a vitorlát, csak váltott evezősök húzták félerővel az evezőket, nehogy kitérjen az irányból a hajónk. Reggelre kelve a napisten már mutatta, merre kell haladjunk. Ekkor felhúzták a vitorlát, pihent emberekre cserélték az evezősöket, s a friss reggeli széllel repültünk kitűzött célunk, Lémnos vendégszerető szigete felé.

Szükségünk is lett a vendégszeretetre, mert harmadik nap a hajnali fényben az égalján feltűnt a szárazföld árnya, majdnem előttünk. Ahogy közeledtünk nőtt a folt egyre nagyobbra, míg aztán kora délutánra már mellé értünk. Az addig nyugodt kapitány percről-percre nyugtalanabb lett. Az evezőknél éppen a mi embereink dolgoztak. Már ügyesen kezelték a nehéz szerszámokat, és jó lendülettel haladtunk. Nem értettem a hajóskapitány hangulatának megváltozását.

— Evezőt cserélni! — kiáltotta. — Mozgás emberek, adják át a helyet a legényeimnek! Gyerünk, gyerünk!

— Mi baj történt? — kérdeztem, miközben a gyors helycsere megtörtént.

— Nézz az égre, Uram! — válaszolt csodálkozva ekkora értetlenség láttán. — Vihar jön az Euxinos felől.

Valóban az ég elsötétült felettünk, és olyan csend lett, amilyent egész utunk előtt soha nem észleltünk.

A pihent evezősök olyan tempóban eveztek, hogy az már menekülésnek tetszett. A kapitány azonban még nagyobb iramot diktált. Alig értünk be a sziget nagy öblébe, lecsapott a vihar. Ha kint ér, sorsunk megpecsételődik, de még így is majdnem felborított és a parthoz csapott, csak a kormányosunk ügyességének volt köszönhető, hogy elkerültük az ütközést. Addig ügyeskedett, amíg sikerült egy homokos partrészre felfuttatni a hajó. Gyorsan kiugráltunk és erős kötelekkel rögzítettük a levert cölöpökhöz. A megvadult hullámok így is elérték, de sok kárt nem tettek benne, csupán két evező törött el, mert nem sikerült időben beemelni azokat. A segítőkész szigetlakók elszállásoltak, élelemmel is elláttak, és az evezők helyrehozatalában is segédkezet nyújtottak. Újakra cserélték.

Szerencsésen úsztuk meg a vihart, mert az öbölben veszteglő hajók egy részét felborította, vagy a sziklaszirtekre sodorta. Miután a tenger kiadta a mérgét, és Poszeidón is megelégelte a pusztítást, a sziget körül és az öbölben összezúzódott bárkák, gályák roncsai sodródtak a hullámokon. A part is tele volt uszadékkal, és halottak is akadtak szép számmal.

Hét napot töltöttünk a kényszerű pihenővel. Ezen idő alatt ellátogattam a Gyógyító Apollón templomához, hogy ott segítsek a vihar áldozatainak ápolásában, sebeiknek, töréseiknek gyógykezelésében. Sajnálták is a papok, midőn továbbálltunk. Menni kellett, mert utunk célja még messze volt, és idegen partok mellett kell majd hajóznunk.

Néhány napos hajóút után elértük a Hellészpontosz bejáratát. Jobb oldali területeit Ilion uralta, a balt pedig a hellénekkel barátságos barbarosz népek. Nem volt veszélytelen az áthaladás. Teljes szélcsendben eveztek a legények, gyakran váltva egymást, hogy minél hamarabb szabaduljunk a veszélyes vizekről. Éjszakára megkettőzött őrség vigyázta nyugalmunkat. Nem változott a helyzet azután sem, hogy kiértünk a Propontis tengerére, melyet a Pontos Euxinos előcsarnokának tekinthettünk. Kétszer hét napba telt, ameddig egy újabb keskeny csatornán keresztül jutva végre kitágult előttünk a látóhatár. Ameddig a szem ellátott hullámok háborgása látszott. A feketének ható víz felületén fehéren tündökölt a tajték. Szép, de félelmet keltő volt az elénk táruló látvány. Ez volt a Pontos Euxinos.

Nem sokat gyönyörködhettünk azonban a látványban, mert kapitányunk parancsszavai mindenkit munkára szólítottak. A hullámokkal dacolva kellett evezni a baloldali partok mentén Boreász hona felé. A szárazföld népei teljesen ismeretlenek voltak előttünk. Nem tudtuk milyen indulattal vannak a tenger vándorai iránt, és kedvelik-e a görögöket, vagy éppen ellenségnek tekintik őket. Kapitányunk sem tudott sokat róluk. Csupán annyit, amennyit más hajósok meséltek, mert ő maga soha sem találkozott velük. A mesékben nem nagyon lehetett hinni, de egy részük akár igaz is lehetett.

Keményen eveztünk, ameddig Héliosz aranyszekere ereszkedni nem kezdett a láthatár felé. Közelebb mentünk a parthoz és hamarosan egy tóvá szélesedű lagúnára akadtunk. Óvatosan beúsztunk és kikötöttünk a homokos patron. A tengert eltakarták a lagúna dombos partjai. Csend honolt itt bent, még a tenger mormolása sem hallatszott idáig. Emberi nyomokat sem találtunk, pedig jó védett helynek látszott. Arrább különös alakú sziklákat láttunk, de semmi mozgást nem észleltünk.

Másnap a lagúnába torkoló folyóból vizet vettünk, megtöltöttük ivóvízzel összes edényeinket. Nem tudhattuk, mikor jutunk újra édesvízhez. Szétnéztünk a sziklák környékén is. Rengeteg vadnyomot láttunk, és nyíllövésnyire is sikerült megközelíteni néhány kecskeméretű állatot, melyek a sziklákon ugráltak. Jó kiegészítés volt a már fogyóban levő készleteink részére. A napos pihenés is jól fogott a vadászzsákmány mellett.

Továbbindultunk, óvatosan kihajózva a lagúna bejáratán és folytattuk tengeri utunkat betartva eddigi szokásunkat, hogy esténként kievezzünk a partra. Változatos partokra bukkantunk: sziklás, lankás, valamint patakok, folyók torkolatával, öblökkel szabdalt, vagy lágy homokos partokra. Volt olyan szakasz is ahol aranyhomok borította a partot, de mikor kikötöttünk, az istenek elragadták előlünk az aranyat, és csak durvaszemcsés tengeri homokot hagytak. Másnap reggel, mikor eltávolodtunk és visszanéztünk, újra láttuk az aranyat, de ahogy visszafordultunk, újból eltűnt. Csalóka játékot űztek az Istenek velünk. Gyorsan tovább hajóztunk, ellenállva a kísértésnek, hogy kievezzünk újra, meg újra a partra.

Már nem is tudtam a napokat számolni olyan sokat mentünk, csak mentünk. Ám egyik nap megváltozott a tenger vize. Már nem volt sötétben játszó kék, fehér tarajú hullámokkal. Simább lett és a színe szürke, zavaros.

— Nagy folyam közelében vagyunk — szólt a kapitány.

— Mi lehet? — érdeklődtem.

— Az Istros. Másról nem hallottam, hogy lenne ezen a vidéken. Azt hallottam a többi hajóstól, hogy olyan hatalmas, hogy soha senki nem hajózott még végig rajta. Egy esztendő elteltével sem érnél a végére!

Hosszan elnyúló szigetsor választott el a szárazföldtől. Azok mentén óvakodtunk előre, félve a víz alatti szikláktól, zátonyoktól. Hamarosan el értük a torkolatot és jó mélyen behatoltunk a lassan hömpölygő folyóágba. Jobb oldalon mocsaras nádrengeteg látszott tele rikoltozó madarakkal. A balon szilárdnak látszó homokdomboktól tarkáló föld terült el. Életnek, a madárrajokat kivéve, nyoma se…

Feltámadt a szél és félelmesen kezdett zúgni a nádas. Gyorsan kikötöttünk a baloldali homokos parton. A dűnék között védett tábort alakítottunk ki. Köveket, uszadék fákat raktak az emberek körbe, hogy a szárazföld felől is védve legyünk. Közben eleredt az eső is, a levegő jól lehűlt. Köpenyeinkbe burkolózva virrasztottunk reggelig. Reggelre kelve a szél is, és az eső is alább hagyott. Az örökké kíváncsi görög természet felülkerekedett bennünk, vagy az istenek sugallták, felkerekedtünk megnézni, mi van a folyón feljebb. Nem esett nehezére az evezés a legényeknek, mert csak lassan hömpölygött a folyó a tenger felé, Poszeidón akarata szerint.

Nem kellett sokat evezni felfelé, mikor hirtelen hatalmas víztükör jelent meg előttünk. Mintha újra a tengert látnánk. Csak a színe volt más, meg a hullámok is hiányoztak.

— Ez az igazi Istros! — kiáltott fel a kormányos.

— Amin eddig haladtunk csak egy ága a folyamóriás deltájának — jött meg a hangja a kapitánynak is.

Bámulattal csodáltuk a nagy vizet, mely méltóságteljes lassúsággal folyt. Hátán vízi madarak sokasága úszkált, halászott, kergetőzött. Egyszerre riadtan röppentek fel, de nem tőlünk ijedtek meg, hanem a vízből csapott ki egy akkora nagy hal, amilyent még tengeren sem gyakran láttunk, és egy madarat elragadva a mélybe bukott.

— Ez maga Tritón volt, Poszeidón fia! — rémüldözött az egyik harcos, aki mostanáig kevesebbet járta tengereket.

— Inkább egy jókora ragadozó hal lehet —, nyugtatta a kedélyeket a hajóskapitány. — Akár ki is foghatnánk.

Beesteledett, mire a folyam túlsó partjára értünk. Itt kötöttünk ki és amint már szokásunkká lett, megerősített táborhelyet készítettünk magunknak. Iphianassza és társai ügyes íjászoknak bizonyultak, jó néhány vízi szárnyas lenyilazásával frissítették a már rég megunt szárított élelmiszereinket. A halászathoz értő görögjeink is sikerrel próbálkoztak a halban gazdag folyóban. A nagy halat azonban nem sikerült kifogni. Nem jött a partközelbe, inkább a nádas közelében vadászott tőlünk biztos távolságban. A tűz fölött sülő halak, és szárnyasok illata töltötte be a partot, és a szürkületben vidám hangulat uralkodott el az embereken.

Reggelre ébredve emberi lábnyomokat találtunk a tábor körül. A figyelmesebb megfigyelők pedig a közeli erdőszélen mozgolódó alakokat véltek felfedezni. Öt fegyveres harcos, Proklész vezetésével elindult megnézni kik azok. Ahogy közeledtek a búvóhelyükhöz, gyorsan elillantak, csak az avar zörgött egy darabig még, ahogy távolodtak. A kis csapat az erdőszélen tanácstalanul megállt. Nem volt tanácsos az ismeretlen erdőbe behatolni.

Éppen visszafordultak, amikor a fák közül nyílzápor zúdult rájuk. Védekező állást felvéve igyekeztek lőtávolon kívül kerülni, de egyik társuk súlyos sebet kapott. Ketten felemelve gyorsan a hajóra siettek.

Megvizsgáltam a sebesültet, bizony csúnya sérülés érte a nyakán, ami bőven vérzett. Elláttam, bekötöztem a mesterség szabályai szerint, majd könyörgő fohász küldtem a Gyógyító Apollón, és az istenné emelt Aszklépiosz felé, segítségükért, de nem segített semmi. A Napisten szekerének eltűnésével egy időben a harcos társunk lelke is leszállt Hadész birodalmába.

Amilyen gyorsan csak lehetett elhagytuk a barátságtalan partot. A hozzánk közelebb levő baloldali deltaágon igyekeztünk vissza a tengerre a folyás irányában hajózva. Rövidebbnek tűnt végül, mint amin felhajóztunk, a sodrás is segített, így még napnyugta előtt elértük a nyílt vizet. Tanulva az előbbi csetepatéból, kettőzött óvatossággal rendeztük be éjjeli szálásainkat anélkül, hogy sülő húsok szagával magunkra irányítanánk a part közelében tartózkodó barbárok figyelmét.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 647 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.