Ó Ti nagyok, kik annyiszor megénekeltétek a szerelmet,
a jól hangzó szavakat, múzsát keresve rímbe öleltétek.
Elcsuklik a hang, remeg a test, a szív szaporán lüktet,
az agy lassul, a világon egyedül vagy, senki nem ismer.
Mi a szerelem? Fölteszem a sokszor elhangzott kérdést.
Kérdezem a gyermeket: Az nagyon szép érzés lehet,
remélem én is leszek szerelmes ha majd nagy leszek.
A kamasz válasza nem más, amit én most érzek.
A fiatal feln?tt a válasszal megfontolt, kezét szívére
teszi, a szó szárnyal, ami itt bent bennem lakik.
Az érett ember, ki boldogságban él a szerelemr?l
regél, ki az életben csalódott annyit felel: nem létezik.
Az agg szemében könnycsepp, eszébe fiatalsága jut,
Amikor kéz a kézben sétált, félénken ölelt, csókolt.
Réges-régen rekedtes hangon suttogta választottjának,
amit irántad érzek, egy életre szól Kicsi Galambom.
Most mégis itt van egyedül, az emlékeib?l er?t merít,
patakokban folyik könnye, arcát tenyerébe elrejti.
Indulnék. Karom után nyúl, két kezem megszorítja,
szemét zsebkend?jével törli, szipog, a távolba néz.
Visszakérdez. Mi a szerelem? – halkan válaszolok.
Nem tudom. A ráncos arc sokat látott szempárt rejt.
Ne kérdezd, ne kutasd, ne szépítsd, a szerelmet
mindenki másképp éli meg, van aki tudja, van aki nem.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:51 :: Lénárt Anna
