Vadászi Árpád : Ã?Å¡j nap

 

Kezemben tartom

a csöppnyi életet.

Nem érezve súlyát,

alig nagyobb,

mint egy kétkilós kenyér.

Csendesen alszik,

kétórás, ráncos arca

egy öregemberé.

 

Érzelmek tiporják egymást,

legtöbbjüket a szótárak

sem ismerik,

dübörög a dzsessz

bordáim alatt,

reszket a két kezem,

petárdák robbannak,

színes csillagok.

Áll a világ.

Áll a pillanat.

 

Hárman vagyunk,

friss ?srobbanás,

univerzum, új sejt

az élet testében.

Látok másokat.

Bolyongó ?sök

az id?ben,

hosszú lánc,

vége éri a végtelent.

 

Kezemben tartom.

Kicsi, kiszolgáltatott,

tiszta, mint a hó,

határtalan er?

vibrál a b?r alatt.

Földre léptek az angyalok.

A fekete megfakul,

a színek élni kezdenek,

újabb esély

útra kelni lent a porban

a mindenség felé.

Legutóbb szerkesztette - Vadászi Árpád
Szerző Vadászi Árpád 98 Írás
Elhagytam az ötödik ikszet, mikor rájöttem, hogy a tollam viszket. Kiderült, ha vele a papírt vakarom, ha nagyon akarom a karom úgy lendül, hogy biztos lehetek benne szentül - mivel agyamban a hangya bent ül À“ amit leírok vele, rímmel lesz tele. Már sok mindent tollhegyemre tűztem, csengő-bongó szavakat szavakba fűztem, passzióként űztem, amit lebetűztem.