Ahogy fordul a föld, és vele az éjszakába a nappalok, lágyan, lassan, észrevétlenül suhanva, úgy fordul a zord tél a törtfényű tavaszból egyre perzselőbb nyárba, hogy onnan a lombhullató, krizantémillatú, elmúlást idéző ködös, őszi táj, bújával megint átszenderüljön a fagyos tél hótakarója alá.
Anyanyelvünk varázslatos szavakkal idézi a négy évszak – a tavasz, nyár, ősz, és a tél – titokzatos hangulatát és rejtelmes folytonosságát. Ha néha befelé figyelünk, lelkünkkel is halljuk, hogy mindegyik szó – az évszak hangulatát idézve, lágyan, hevesen, mélabúsan, vagy keményen, fagyosan – muzsikál.
A legszebb szó – és évszak is – számomra a tavasz, és a hozzá kapcsolódó gyönyörű kifejezések: a rügyfakadás, rigófütty, pipitér, gólyahír, pázsit … és a tavasz hónapjai, a március, április, május – melyek muzsikáló dallamukkal mind az életet, a reményt hirdetik.
Hallgasd csak: tavasz! Lágyan muzsikál a szó, s ha becsukod a szemed egy pillanatra, lehet bármilyen sötét és zord a tél, lelked azonnal átlényegül. Felengedsz fagyos mélabúdból, érezni kezded a sarjadó fű friss illatát, becsukott szemeid mögött lombkoronát varázsol a szégyenlősen reszkető, meztelen ágakra a képzelet, hallod a rigók riadt, erőtlen, hajnali énekét, a halkan surranó kis patak ébredő neszét, látod a tarka rétek színpompás virágait, a falusi udvarokon tipegő pelyhes kiscsibéket, kiskacsákat. Veled ébred a természet, újraéled fű, fa, virág, s tavaszt idézel így a lelkedbe is. Enged a fagyos szorítás a szíved körül, nagyokat szívsz a tiszta levegőből, hagyod, hogy átjárja tüdőd minden parányi rejtekét: élni akarsz, újjászületni a rügyfakasztó tavaszban, ahol a földből riadtan, vacogva bújik elő az első hóvirág, az ibolya, s a háztetőkön újra ott kelepel a gólya, s a falusi házak tornácain féktelen ricsajjal építik újjá elhagyott fészküket megint a fecskék.
A tavasz jöttével mosolyt üzennek lelkünk derűs hangjai. A langyos napsugártól átmelegszik lelkünk, újra érezzük: élünk, mosolygunk, szeretünk, friss erőtől duzzadunk, mint a fürgén kipattanó rügy a barkaágon.
S ahogy lágyan suhanunk a múló pillanatokkal, megadóan hagyjuk, hogy a körforgásban hosszan öleljen, elcsábítson megint a forró, mézillatú nyár, hogy felhevült testünket lágyan kényeztessék hűs folyók habjai. Ha ilyenkor a végtelen nyári égre nézünk, megállni látszik a tűnő idő, s az időtlenségből az időbe vissza csak az riaszt, ha néha lábunk elé hull egy kósza csillag.
Aztán, ha múlni kezd testünkből a nyári láz, esténként újra borzongva bújunk össze már. S míg bódultan szívjuk az őszirózsák, dáliák illatát, menekülünk a kósza ökörnyál pajkos, ragacsos csókja elől, addig hátunk mögül belopódzik újra az elmúlást idéző ősz. Halott lombkoronájukért még reccsenve lehajolnak néha a kopár fák vacogó, meztelen karjaikkal, de már hiába. Fagyos, októberi szélben gyertyák lobbannak megint a holtakért, akiknek sírjain büszke, duzzadó virágú krizantémok dacolnak a faggyal az életért.
A végtelen körforgásban megint hó és jég borít mindent, a kérlelhetetlen tél álomra int, hófehér takarót borítva a halott világra, hogy mély álmából zsongó, új tavaszra ébredjen megint.
*
„Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.”
(Várnai Zseni:
Csodák csodája)
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:46 :: Gősi Vali
