Gősi Vali : Körforgás

 

Ahogy fordul a föld, és vele az éjszakába a nappalok, lágyan, lassan, észrevétlenül suhanva, úgy fordul a zord tél a törtfényű tavaszból egyre perzselőbb nyárba, hogy onnan a lombhullató, krizantémillatú, elmúlást idéző ködös, őszi táj, bújával megint átszenderüljön a fagyos tél hótakarója alá.

 

Anyanyelvünk varázslatos szavakkal idézi a négy évszak – a tavasz, nyár, ősz, és a tél – titokzatos hangulatát és rejtelmes folytonosságát. Ha néha befelé figyelünk, lelkünkkel is halljuk, hogy mindegyik szó – az évszak hangulatát idézve, lágyan, hevesen, mélabúsan, vagy keményen, fagyosan – muzsikál.

 

A legszebb szó – és évszak is – számomra a tavasz, és a hozzá kapcsolódó gyönyörű kifejezések: a rügyfakadás, rigófütty, pipitér, gólyahír, pázsit … és a tavasz hónapjai, a március, április, május – melyek muzsikáló dallamukkal mind az életet, a reményt hirdetik.

 

Hallgasd csak: tavasz! Lágyan muzsikál a szó, s ha becsukod a szemed egy pillanatra, lehet bármilyen sötét és zord a tél, lelked azonnal átlényegül. Felengedsz fagyos mélabúdból, érezni kezded a sarjadó fű friss illatát, becsukott szemeid mögött lombkoronát varázsol a szégyenlősen reszkető, meztelen ágakra a képzelet, hallod a rigók riadt, erőtlen, hajnali énekét, a halkan surranó kis patak ébredő neszét, látod a tarka rétek színpompás virágait, a falusi udvarokon tipegő pelyhes kiscsibéket, kiskacsákat. Veled ébred a természet, újraéled fű, fa, virág, s tavaszt idézel így a lelkedbe is. Enged a fagyos szorítás a szíved körül, nagyokat szívsz a tiszta levegőből, hagyod, hogy átjárja tüdőd minden parányi rejtekét: élni akarsz, újjászületni a rügyfakasztó tavaszban, ahol a földből riadtan, vacogva bújik elő az első hóvirág, az ibolya, s a háztetőkön újra ott kelepel a gólya, s a falusi házak tornácain féktelen ricsajjal építik újjá elhagyott fészküket megint a fecskék.

 

A tavasz jöttével mosolyt üzennek lelkünk derűs hangjai. A langyos napsugártól átmelegszik lelkünk, újra érezzük: élünk, mosolygunk, szeretünk, friss erőtől duzzadunk, mint a fürgén kipattanó rügy a barkaágon.

 

S ahogy lágyan suhanunk a múló pillanatokkal, megadóan hagyjuk, hogy a körforgásban hosszan öleljen, elcsábítson megint a forró, mézillatú nyár, hogy felhevült testünket lágyan kényeztessék hűs folyók habjai. Ha ilyenkor a végtelen nyári égre nézünk, megállni látszik a tűnő idő, s az időtlenségből az időbe vissza csak az riaszt, ha néha lábunk elé hull egy kósza csillag.

 

Aztán, ha múlni kezd testünkből a nyári láz, esténként újra borzongva bújunk össze már. S míg bódultan szívjuk az őszirózsák, dáliák illatát, menekülünk a kósza ökörnyál pajkos, ragacsos csókja elől, addig hátunk mögül belopódzik újra az elmúlást idéző ősz. Halott lombkoronájukért még reccsenve lehajolnak néha a kopár fák vacogó, meztelen karjaikkal, de már hiába. Fagyos, októberi szélben gyertyák lobbannak megint a holtakért, akiknek sírjain büszke, duzzadó virágú krizantémok dacolnak a faggyal az életért.

 

A végtelen körforgásban megint hó és jég borít mindent, a kérlelhetetlen tél álomra int, hófehér takarót borítva a halott világra, hogy mély álmából zsongó, új tavaszra ébredjen megint.

 

*

“Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

 

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az életmagvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

 

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rámragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.”

 

(Várnai Zseni:

Csodák csodája)

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:54 :: Gősi Vali
Szerző Gősi Vali 286 Írás
Nekem a vers a lelkem is... http://lelekhangok.blogspot.hu/