Az amazóniai esőerdő csendjét Lóri, az arapapagáj hangja verte fel. Már amennyire sikerült neki, mert az itteni csend nem ugyanaz, mint a világ legtöbb táján. Ha éppen nem történik semmi különös, az erdő állatainak nesze akkor se biztosít némaságot. Lóri azonban nagyon igyekezett, rikácsolt, ahogy a torkán kifért, állatról állatra repült, hogy közelről újságolja el a nagy hírt. Papagájtársai látva igyekezetét, besegítettek neki, és nemsokára már több tucatnyi madár vitte az információt.
– Migránsok jönnek! Százával, ezrével! Migránsveszély!
A rémült állatok nem tudták, mit tegyenek ilyen helyzetben. Féljenek-e, vagy inkább meneküljenek? Aki csak meghallotta, azon kezdett gondolkodni, miféle állatok jöhetnek. Vajon ragadozók? Itt akarnak letelepedni, vagy esetleg csak átutazók? Elbújjanak, vagy talán fel kellene venni velük a harcot? A tanácstalanság eluralkodott a dzsungelben. A kiabálásra Morgó, a jaguár is felfigyelt és magához intette Lórit, aki közelebb szállt hozzá. Persze, nem túl közelre, ismerve Morgó étvágyát és gyors mozgását.
– Most ne félj tőlem, gyere közelebb. Tudni akarom, mi történik.
A kis papagájnak pedig be sem állt a csőre, csak ontotta magából a látottakat.
– Pár kilométerre értek az emberek, azokkal a furcsa gépeikkel. A fák csak úgy dőlnek ki a helyükről, az erdő egyre csak fogy. Számtalan állat menekül, egyre közelebb érnek.
Morgó hamar megértette a helyzetet, ami nem volt nagy meglepetés neki. Már többször hallott az ember pusztító tevékenységéről, de nem fordított neki nagy figyelmet. Úgy volt vele, ez más állatok problémája, nem az övé. De most láthatóan változott a helyzet, és most őket is elérte a veszedelem. Felnézett Lórira, és utasításokat adott neki.
– Folytasd tovább a rikácsolásodat, jusson el minél több állathoz. De a szöveg a következő legyen: Aki csak tud, azonnal jöjjön a nagy tisztásra, gyűlést tartunk.
Lóri szót fogadott, és folytatta repülését.
– Migránsveszély! Figyelem! Mindenki jöjjön a nagy tisztásra, gyűlés lesz!
Morgó hamar odaért a helyszínre, a dzsungel egyik leggyorsabb állata volt, de türelmesen várt a többiek érkezésére. Ritka eset volt a dzsungel életében a közös gyűlés, talán évente ha egyszer tartottak ilyet, tűzvész, vagy az egyik faj túlzott elszaporodása esetén. Kimondatlan szabály volt, amit mindenki tudott, hogy ilyen kivételes alkalmakkor tilos egymást megenni, a ragadozóknak vissza kellett fogni magukat. Sebességüktől függően sorra érkeztek, legelőször a madarak, aztán viszonylag hamar a majmok is megjelentek, majd ideértek a tapírok, a rét lassan betelt, Morgó pedig csendre intette őket.
– Figyelem, figyelem! Elegen vagyunk, sajnos a lajhárokat nem tudjuk megvárni, mert gyorsan kell cselekednünk. Aki nincs itt, annak adjátok át az információkat. Az a helyzet, hogy veszély fenyegeti a területünket, több száz állat rohan felénk, hamarosan meg is tapasztaljuk. Össze kell fognunk a nyugalmunk biztosítása végett. Egyelőre kénytelenek leszünk eltűrni a jelenlétüket, de a problémát meg kell oldanunk.
Egy skarlátarcú majom rémülten szólalt meg a tömegből.
– Miféle állatok jönnek? Ragadozók? – kérdése a többieket is érdekelte, mert újra nagy hangzavar keletkezett.
– Maradjatok már csendben! – üvöltött egy hatalmasat Morgó. – Mindenféle állat jön, ragadozók is. Az ember megsemmisítette a területüket, így szerencsétlenek rohannak, ahova tudnak. Nyugodjon meg mindenki, kitaláltam egy tervet, mert ha ezt a folyamatot nem állítjuk meg, pár hónap, vagy talán csak pár hét múlva a mi területünk következik. Most pedig az összes fajból egy valaki maradjon itt megbeszélésre, a többiek széledjenek szét. Próbáljatok kedvesek lenni a fajtársaitokkal, és lehetőségeitekhez képest befogadni azokat. Ha nincs rá lehetőség, tanácsoljátok nekik a továbbhaladást.
Az állatok elindultak vissza az élőhelyükre, akik maradtak, azok közelebb mentek Morgóhoz. A rét kiürült, a hangzavar is jócskán csendesedett, így a jaguár a többiek felé fordult.
– Figyeljetek rám! Gyorsnak kell lennünk, mert ez most nem játék, az embert meg kell állítanunk. Lehet, hogy hatalmasnak gondolja magát, de van köztünk, aki gyorsabb nála, aki erősebb nála, aki tud repülni.., szóval, méltó ellenfelek vagyunk, és le fogjuk győzni őket – körbenézve elégedetten látta a többiek figyelmét, így folytatta.
– Mindenkinek más lesz a feladata, de összehangoltan fogunk támadni. A ma éjszakát jelölöm ki rá, addig még van időnk felkészülni. Kezdem a madarakkal: nektek egy feladatotok lesz, amihez már most kezdjetek hozzá. Értesítenetek kell a környéken lévő összes állatot, aki most nincs itt, vagy nem az erdőben, hanem a folyónál él, a tervünkről. Őket is várjuk, mert a veszély őket is eléri előbb vagy utóbb. A kajmánoknak mindenképpen szóljatok, jó erős fogaik vannak. Értessétek meg velük a helyzet fontosságát, sötétedés után várjuk őket is, a cél az emberek és a gépeik elpusztítása. Repülhettek is, nincs vesztegetni való időnk – szavai után a kolibritől kezdve a tukánig, mindenki felszállt.
– Most a többiekhez szólok. A cél nekünk is ugyanaz, de mindenki vigyázzon magára. Az embernek fegyverei vannak, amivel meg tud ölni minket. Ezeket jobb, ha elkerülitek, de szerintem, mire észbe kapnak, már egy se marad közülük a környéken, annyian vagyunk. Aki erős, az menjen neki a gépeknek, törje, zúzza mind, minél kisebb darabokra. Akinek halálos mérge van, az tudja, mit kell tennie. Ne legyen bűntudatotok, nem mi kezdtük a harcot. Remélem, ebből most tanulni fognak, és jó ideig elkerülnek minket. Sok sikert mindenkinek.
Sötétedés után beindult a gépezet, és az állatok megindultak. Próbáltak csendben haladni, amennyire tudnak, de olyan tömeg közeledett az emberek tábora felé, amitől az egész dzsungel egy nagy, mozgó állatnak tűnt. Ha tudtak volna, még a fák is megindulnak a csatába. A támadás nem tartott sokáig, az állatok mindent letaroltak, ami az emberekhez tartozott. Páran közülük el tudtak menekülni a gépkocsijaikkal, de Morgó ennek kimondottan örült. Vigyék csak a hírt a többi embernek is. Lehet, hogy itt csak állatok élnek, de nem hagyják magukat. Ez a terület az ő otthonuk, és bármikor megvédik újra és újra.
Győri Nagy Attila : Migránsok
Hasonló írások
FEKETE-FEHÉR: IGEN? NEM? III.
Elolvasta:
195 565
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Az írás az Er?szakok c. kötetemben jelent meg (Tinta, Atlantis Centaur)
Edmund türelmesen hallgatta Annát, igyekezett elképzelni a cingár kislányt, aki itt szaladgált. Méhek keringtek körülöttük, pedig az orgonabokrok régen elvirágzottak. Most már leveleiket növesztették, és közvetlen közelükben friss kesernyés illat szállt, amely a lombok alatti nyirkos föld szagával keveredett. Anna megállt, beszívta gyerekkora illatát, és megint olyan kicsinek érezte magát, mint amikor naponta ezen az úton járt. Ismét varázslatosaknak, titkosaknak t?ntek a fák, és mindegyiknek megvolt a maga tündére ââ?â?¬ ?k lehelték ezt az illatot is a fénnyel átitatott leveg?be. Szitaköt? cikázott feléjük, majd elt?nt, hogy visszatérve egyhelyben zirregjen fölöttük. Amikor hirtelen meglódult, Anna elhesegette, nehogy a homlokának csapódjon. A bogár a közeli bokorra szállt. A szárnyán erek bontották mozaikokra az átlátszó hártyát, és amint megrezegtette, hogy ismét felrepüljön, a sok kis szabálytalan téglalap ezüstös lilán, ezüstös zölden verte vissza a Nap fényét.
ââ?â?¬ Van nálatok is szitaköt?? ââ?â?¬ tükröz?dött gyerekes kíváncsiság Anna arcán.
ââ?â?¬ Van ââ?â?¬ nézett a távolodó szárnyak után Edmund ââ?â?¬ de sokkal nagyobb, és szép színes a teste.
ââ?â?¬ Nem ijeszt?, hogy olyan nagy?
ââ?â?¬ Hát ha ahhoz szoktál? Nekem az furcsa, hogy itt olyan kicsi.
ââ?â?¬ Nem gondoltam, hogy még a bogarak is… mert máshol nincsenek olyan hatalmas állatok sem. Mit?l olyan nagyok nálatok?
ââ?â?¬ Mit?l? ââ?â?¬ nézett rá Edmund. ââ?â?¬ Van egy magyar orvos barátom, szerinte a különböz? kontinensek különböz? éterrel rendelkeznek, és ezek különböz? formákat engednek meg.
ââ?â?¬ És te mit gondolsz?
ââ?â?¬ A világ sokrét?. Sokszor ugyanaz, és mégis más. A Nap is süt mindenütt, az egyik helyen banán érik, a másik helyen meg hó van.
ââ?â?¬ Nyilván így kerek egész a földgolyónk ââ?â?¬ mérlegelte Anna ââ?â?¬ óriás-szitaköt?kkel, háromméteres elefántokkal, meg még magasabb zsiráfokkal. Az elefántokat nagyon szeretem… tulajdonkppen ?k a kedvenceim. Mi a nevük szuahéliül?
ââ?â?¬ Ndovu. Várj csak, tudok egy éneket. Hogy is van? La-la-la-la-la… a ndovu-ról, meg a szimbá-ról szól, a szimba az az oroszlán. La-la-la-la… a mamám tanított rá kiskoromban ââ?â?¬ húzta fel a szemöldökét, mintha maga se hinné, olyan régen történt volna.
ââ?â?¬ Ndovu… elég furcsán hangzik, de azért tetszik. ââ?â?¬ Hirtelen Edmundhoz fordult: ââ?â?¬ Hívjál engem „Ndovu"-nak. Te mit szólsz a „Szimbá"-hoz?
ââ?â?¬ Hm, nem rosz.
ââ?â?¬ Hívhatlak így?
ââ?â?¬ Ha ez neked örömet okoz.
ââ?â?¬ Igen, Szimba.
Léptek hallatszottak, mint amikor szandál sarka koppan. A fordulónál Jutka t?nt fel. Az ismer?s arc is ugyanúgy a gyerekkor emlékeihez tarozott, mint az egész domb, a házak, a terebélyes vadgesztenye fák, a k?kerítés. Jutka a szomszédban lakott, iskolába is együtt jártak. Amikor Annáék elköltöztek, kapcsolatuk a múltba veszett, és végleg a gyerekkor emlékei közé tartozott volna, ha tavaly egy kirakatnézés közben nem kerülnek egymás mellé. Anna aznap kapott ösztöndíjat; a háromszázötven forintjával mérhetetlenül gazdagnak érezte magát: „Gyere, meghívlak egy kávéra" ââ?â?¬ karolt a volt barátn?be ââ?â?¬ „tejszínhabot is rendelhetünk hozzá" ââ?â?¬ nagylelk?sködött, és résnyire húnyt szemmel várta a hatást. Jutka arca nem ragyogott fel a ritka luxus említésére, és Anna valamivel halkabban kérdezte: „Mi történt veled, amióta nem találkoztunk? Én a Közgázra járok. És te? Mesélj!"
Jutka mesélni kezdett magáról: nem vették fel az egyetemre, de nem dolgozik, a Váci utcai Muskátli presszóban szokott üldögélni. Anna csodálkozott magában, hogy lehet ott az egész napot agyonütni, de Jutka nem bonyolódott részletekbe, ? meg nem kérdez?sködött. Mindenesetre megkérte Anyát, szerezzen Jutkának állást, és egy hét múlva boldogan telefonált, hogy várják az eserny?készít? részlegnél. Hiába várták. Jutka sosem jelentkezett, Anna sem látta azóta.
ââ?â?¬ Jutka! Nem igaz! ââ?â?¬ kiáltott fel Anna túláradó örömmel, és elébe szaladt. Edmund meglepetésében megállt, csak a szemével kísérte. ââ?â?¬ Itt minden pont olyan, mint régen! ââ?â?¬ nézett körül, mintha minden kavics az emlékezetébe vés?dött volna. ââ?â?¬ Gyere, bemutatom neked Edmundot.
Jutka a férfire pillantott, felhúzta a szemöldökét, aztán gúnyosan Anna arcába nevetett:
ââ?â?¬ Hát te egy ilyennel jársz?
Annára mintha jégtömbök zúdultak volna. Az a szürke szempár, amelyb?l most leplezetlen megvetés sugárzott, elnyelte a hegyet minden szépségével, elfoglalta Anna egész látószögét. Mintha a Föld sarkai meglódultak volna, megszédült.
ââ?â?¬ Jutka! Ezt pont te…? Hát nem Auschwitzban égették el a nagyapádat?
*
ââ?â?¬ A kollégám meséli, hogy el?tte ültetek a moziban.
ââ?â?¬ Ühüm, az lehet. Tudod, csak egy kollégádra emlékszem, arra a hatalmas nagy darab szemüvegesre, a többit meg nem ismerném.
ââ?â?¬ Pedig ?k emlékeznek rád.
ââ?â?¬ Egyszer voltam az irodádban, tavaly. Na és meddig? Vagy tíz percig? Milyen hízelg?, hogy ?k nem felejtettek el ââ?â?¬ jelentette ki Anna epésen.
Apa elgondolkodva csóválta a fejét. Látszott rajta, hogy a kolléga kellemetlen perceket szerzett neki. Két kezével az asztalra nehezedett, és Annához fordult:
ââ?â?¬ Édes lányom, muszáj neked feketével járnod?
ââ?â?¬ Muszáj?! Dehogy muszáj! Senkivel sem muszáj járnom, se fehérrel, se feketével. Én… én nem egy színnel járok, hanem egy egészen rendkívüli emberrel.
ââ?â?¬ Rendkívülivel? ââ?â?¬ futott ráncokba Apa homloka a meglepetést?l.
ââ?â?¬ Igen. Edmund sokkal intelligensebb, mint bárki, akit eddig ismertem. ââ?â?¬ Megállt egy pillanatra, gondolkozott, aztán nyugodtabb hangon folytatta. ââ?â?¬ Amikor láttam, hogy reagáltatok az els? alkalommal, tudod, amikor beszéltem róla, akkor elhatároztam, hogy többet nem fogom emlegetni. Lehet, hogy rosszul tettem, mert így meg semmit sem tudtok róla.
Apa még mindig az asztalra támaszkodva mondta maga elé:
ââ?â?¬ Lehet.
ââ?â?¬ Hogy valami fogalmad legyen róla: Kenyában tanítóképz?t végzett, Indiában, pontosabban Delhiben állattan szakot, most meg orvosnak tanul. Azonkívül olyan kedves, és csinos. Mit mondjak még róla? Majdnem olyan jól beszél magyarul, mint te meg én, és az anyanyelvén, a luón kívül nagyon jól tud angolul, meg szuahéliül. Mellesleg a szuahélit tanítja is a Bölcsész Karon, akármelyik diák felveheti szabadon választott tárgynak. ââ?â?¬ Anna a tenyerével megdörzsölte a homlokát, és lassan, csendesen hozzátette: ââ?â?¬ Egyszer?en nem értem miért b?n az, hogy valaki Afrikában születik. Err?l aztán igazán nem tehet.
Apa komótosan arrébb húzta az egyik széket, cip?je orrával eligazította alatta a felgy?r?dött sz?nyeget, és leült. Rákönyökölt az asztalra, fejét oldalra hajtva a tenyerével megtámasztotta, mint mindig, amikor mélyen elgondolkodott. Sohasem ítélt túl hamar, sohasem beszélt fölöslegesen. Arckifejezése elárulta, hogy Anna utolsó szavai szíven találták.
ââ?â?¬ Hát lányom, te tudod… ââ?â?¬ mondta aztán megadóan.
ââ?â?¬ Apa, én az embert szeretem benne! Fel?lem akár… akár hupikék is lehetne! ââ?â?¬ tört ki Annából szenvedélyesen.
Apa türelmesen hallgatta, miközben az ujja begyével egy kenyérmorzsát próbált felszedni a terít?r?l.
ââ?â?¬ Értem ââ?â?¬ mondta olyan arckifejezéssel, mint amikor a páciens megtudja az orvostól, hogy a betegsége sokkal súlyosabb, mint gondolta.
Anna érezte, hogy apja az iránta érzett szeretete, és a környezet véleménye között vívódik, és el?re tudta, ki javára fog dönteni. De nem lesz könny? dolga, és Anna ?szinte, mélyr?l jöv? szavaival akart segíteni neki.
ââ?â?¬ Tudod mennyire bántott, amikor Bence elhagyott ââ?â?¬ folytatta most már bizalmasan ââ?â?¬ Egy évi házasság után… Úgy éreztem, mintha elárult volna! Nem értettem miért volt neki olyan fontos… miért számított neki annyit az életnek az a része… de neki mindenképpen az a másik n? kellett. Azt mondta, jobb, izgalmasabb vele…
ââ?â?¬ Hát lányom, azt a házasságot sem helyeseltük ââ?â?¬ jegyezte meg Apa nem minden él nélkül.
ââ?â?¬ Nagyon jól tudom.
ââ?â?¬ Láttuk mi rajta, hogy nem komoly ember.
ââ?â?¬ Nem kerülhette el a figyelememet, annyit mondtátok!
ââ?â?¬ Látod, aztán mégsem segített ââ?â?¬ szögezte le Apa egy határozott biccentéssel.
ââ?â?¬ Apa! Bence volt életemben az els? férfi. Tulajdonképpen csak vonzódtam hozzá… azt hittem, hogy ez a szerelem. Mit tudtam én! ââ?â?¬ rándított egyet idegesen a vállán. ââ?â?¬ Edmunddal minden egészen más. Igazán, annyira, de annyira más! ââ?â?¬ Anna itt hirtelen elhallgatott. Azon törte a fejét megmondja, ne mondja, de aztán csak kibökte: ââ?â?¬ Én nem tudtam, hogy a szerelem ilyen ?rülten mély érzés, és… és ennyi lelki fájdalommal jár! Apa, én most vagyok el?ször igazán szerelmes!
Apa megdöbbenve nézett rá. Nem szólt semmit, csak félig nyitott öklét a másik kezébe helyezte, és mereven nézte. Egyikük sem mozdult. Végül Apa ismét csak ennyit mondott:
ââ?â?¬ Hát édes lányom, te tudod ââ?â?¬ és zavarában krákogott egyet.
Anna biztos volt, hogy az apja t?rni fog miatta, és sajnálta, hogy ilyen helyzetbe sodorta. Mindamellett valahol bántotta, és bosszantotta is, hogy Apa nem osztja ki a kollégáit egyszer s mindenkorra, de olyan alaposan, hogy többé ne merjenek a családi ügyeibe beleavatkozni.
Apa ezután hallgatott, pedig a kollégái hol itt látták Annát Edmunddal, hol ott ââ?â?¬ tudta meg Anyától ââ?â?¬, és sohasem mulasztották el az alkalmat, hogy megfelel? megjegyzések, vagy hanglejtés kíséretében ne közöljék ezt vele.
Anna pedig maradéktatalul boldog volt, olyan boldog, mint még soha. Most érezte el?ször igazán n?nek magát, és élvezte a szerelem teljességét, mert Edmund más volt, egészen más volt, mint… De Anna err?l képtelen volt Apával beszélni.
Anna sebeket hordozott a lelkében, amelyekr?l maga sem tudta, hogy léteznek. Honnan tudta volna? Amikor Bence udvarolt neki, szívesen hozzásimult, szerette, ha simogatták, ölelgették egymást, ha Bence megcsókolta. Más nem történhetett a parkban, a padon ââ?â?¬ egyedül soha sem maradtak. Amikor az esküv? után Anna meglátta a férjét meztelenül, összeszorult a gyomra, és rövid úton a fürd?szobába menekült. Bence nem értette mi történt. Várt, szólítgatta, Anna meg a mosdó fölé hajolva nyögte:
ââ?â?¬ A gyomrom!
ââ?â?¬ Hogy a fenébe rontottad el, annyit azért nem ettél.
ââ?â?¬ Nem tudom ââ?â?¬ lódította Anna.
Hideg vizet csurgatott az arcára, er?lködött, hogy ne gondoljon rá, de nem ment. Életszer? h?séggel elevenedtek fel benne a gyerekkori emlékek a „rossz bácsik"-ról, akik a bokrok között lapultak, és hirtelen el?lépve a nadrágjukból valami fertelmesen undorítót húztak el?. Hányszor de hányszor láttak ilyet az iskolából hazajövet! Apa, Anya dolgozott, a többi gyerek szülei is, nagymama beteg lábával a háztartást látta el, nem volt aki kísérgesse ?ket. „Kiáltsatok `rend?r'-t" ââ?â?¬ biztatták ?ket a feln?ttek, mert többet nem tehettek. Rend?rrel persze a széles környéken sehol sem lehetett találkozni. Anna már feln?ttként tudta meg, hogy hatéves korától rendszeresen exhibícionisták molesztálták, akik az ötvenes években amnesztiát kaptak; azok lepték el a zöldövezetet.
A hideg víz nem segített, és nem kuksolhatott órákig a fürd?szobában sem. Els? „házastársi" együttlétük lelki riadalmat is, fizikai fájdalmat is keltett benne. Másodjára már nem fájt annyira, harmadjára még kevésbé, csak az undor maradt. „Majd megszokom" ââ?â?¬ bíztatta magát.
Bence életében volt néhány n?, igaz, azok is rendelkeztek már tapasztalattal. Baráti körben ââ?â?¬ ha maguk voltak, férfiak ââ?â?¬ még kérkedett is a sikereivel. Nem sokat törte hát a fejét azon, hogy Annának miért nem sikerült örömet szereznie.
ââ?â?¬ Kis kezd? vagy még ââ?â?¬ jelentette ki megért?en. ââ?â?¬ Majd ha belejössz nem fogsz nekem békét hagyni ââ?â?¬ nevetett fel öntelten.
Várta, hogy egy nap Anna is úgy lelelkesedjék, mint ? maga. Hiába várt. Anna magában sem akarta megfogalmazni, de iszonyodott Bence közeledését?l. Boldogság? Ilyen alapon?
ââ?â?¬ Mondd, muszáj ez az… az izé? Nem lehetne enélkül együtt élni? ââ?â?¬ próbált alkudozni, hogy könnyítsen a helyzetén.
ââ?â?¬ Frigid vagy! ââ?â?¬ vágta Bence a fejéhez.
Anna elhitte. Úgy tekintette magában ezt a tulajdonságot, mint egy stigmát, ami ellen semmit sem tehet. Azért szívesen beszélt volna róla bizalmasan egy id?sebb, tapasztalt n?vel, de kivel? Nagymama már nem élt, persze vele különben sem lehetett volna. Anna egyszer kérdezett t?le valamit, de ? csak legyintetett: „A házasélet? Ilyesmir?l nem beszél az ember." Anyától meg mit hallott? Mindig ugyanazt: „A házastársi kötelesség olyan, mint a nagymosás, túl kell rajta esni."
A nagymosás…
ââ?â?¬ Legalább oltsd el a villanyt ââ?â?¬ kérlelte Anna a férjét.
ââ?â?¬ Nem, hadd lássalak, olyan szép vagy.
Anna összeszorította a fogát. Arra gondolt, hogy régen tüzet kellett rakni, hatalmas üstökben vizet forralni, nagy fakanalakkal kavargatva f?zni ki az ágynem?t, a többit meg beszappanozva kézzel dörzsölgetni a végkimerülésig… túl kell rajta esni…
Anna jól emlékezett az esküv?je napjára: már indulófélben voltak, a kabátjukat is felvették, amikor Anya félrevonta a sarokba, és csak ennyit mondott zavarában:
ââ?â?¬ Hívjatok orvost, ha nagyon vérzel.
ââ?â?¬ Jó.
Többet nem tudott kinyögni. Kés?bb is keservesen szégyellte magát, ha erre gondolt. Méltatlannak, megalázónak találta ezt a szül?i felvilágosítást, dehát Anya zárdába járt, apácák nevelték ââ?â?¬ mi mást várhatott volna t?le?
És Edmunddal? A Hármashatár hegyen sétáltak egy kora délután. „Nézd! Sündisznó fában elbeszélve" ââ?â?¬ húzta le Anna a lucfeny? ágát, és óvatosan megérintette a tüskék hegyét. A t?levél pamacskák gömbölyded tokokból n?ttek ki, körömnyi b?rszer? lebenyke lógott szikkadtan az oldalukon. Anna elengedte az ágat, és nézte hogyan rugódzik. Amikor tovább lépett a száraz t?leveleken, mint pici görg?k százain, egy mélyedésbe csúszott. Egyensúlyát veszítve kalimpált a leveg?ben, a férfi meg elkapta. A múzeumok, és két mozi után most kerültek el?ször olyan közel egymáshoz, hogy a nyárban érezték egymás testének illatát. Anna zavarba jött, mint egy sz?z lány, és Edmund elengedte az els? mozdulatra, mihelyt észrevette, hogy ki akar bontakozni az öleléséb?l. Kimentek az útra. Pár lépés után Edmund kisimította Anna arcából a haját, és a szemébe nézett. Anna lesütötte a szemét, és amikor kinyitotta, ugyanaz a vágy csillogott benne, mint a férfiében. Önkéntelenül emelkedett ölelésre a karja. „Milyen puha az ajka!" ââ?â?¬ lep?dött meg. „És milyen kényelmesen elférek rajta" ââ?â?¬ gondolta kés?bb. Szótlanul, lassan sétáltak az autóig, és továbbra is hallgattak.
Eltelt néhány nap. Edmund az egyetem el?tt várt Annára; a szélvéd? üvegen keresztül integetett neki, amikor kilépett a kapun. Anna egész testét ismeretlen életöröm töltötte be. Zavart, futó puszit lehelt a férfi arcára. Táskáját az ölében tartva úgy tett, mintha a forgalmat nézné, de látószöge peremén a férfi kötötte le minden figyelmét. Egy piros lámpánál várakozva Edmund bársonyos hangján átsütött a szeretet, amikor Annára mosolygott: „Ndovucska" ââ?â?¬, és megszorította a kezét. A háza el?tt lefékezett, kérd?en Annára nézett, az meg válaszul finoman végigsimított a férfi kormányon nyugvó kezén.
Anna meglep?dött, amikor Edmund vállai barnán bontakoztak ki a fehér ing alól. Tudta, már hogyne tudhatta volna, mégis elcsodálkozott magában: „Ez tet?t?l talpig csokoládé!" ââ?â?¬ és csak a csokoládéra emlékeztette. Edmund hosszú ujjai, könny?, vékony keze úgy siklott végig a testén, hogy alig érintette. Anna érezte, hogy nyargalni kezd a vére, és arra készteti, hogy mélyeket lélegezzen. Átölelte Edmund vékony, izmos vállát, odanyomta arcát a nyaka hajlatába, és az érzéseire hagyta magát. Mintha hullámvasúton száguldana lefelé újabb, és újabb mélységekbe, magasságokba, alig kapaszkodna meg, máris száguldanának tovább ââ?â?¬ egészen az eszméletlenségig.
Amikor nagy sokára kinyitotta a szemét, Edmund hozzá hajolt, mosolygott, és húsos ajkaival puha puszit nyomott az orra hegyére. Anna meg ujjaival beleszántott a gyapjas hajába, amely rugalmasan állt ellen, és óvatosan, mint egy kisegér, rágcsálni kezdte a fülcimpáját.
ââ?â?¬ Éhes vagy? ââ?â?¬ kérdezte a férfi csiklandósan a fülére tapasztva tenyerét, és az órájára nézett.
ââ?â?¬ Nem volt id?m ebédelni ââ?â?¬ vallotta be Anna.
ââ?â?¬ Hozok valamit ââ?â?¬ ugrott ki Edmund az ágyból.
„Tényleg tet?t?l talpig csokoládé" ââ?â?¬ szögezte le magában Anna. Edmund magára kapta a ruháját. Nyikorogva csukódott be mögötte az ajtó. Anna továbbra is a hátán feküdt, széttárta a karjait, és úgy érezte, nincs semmi súlya a testének. Lustán ernyedt volt, behúnyt szemmel várt.
Edmund barna zacskóban két adag étellel tért vissza.
ââ?â?¬ Jé, honnan van? ââ?â?¬ könyökölt fel Anna.
ââ?â?¬ A menzáról.
ââ?â?¬ A ti menzátok sokkal jobb, mint a miénk ââ?â?¬ jegyezte meg pár falat után. ââ?â?¬ Nálunk csak mócsingot adnak.
ââ?â?¬ Az egészségesebb.
ââ?â?¬ Lehet, de nem jobb. Mért, te talán szereted?
ââ?â?¬ Nem nagyon.
ââ?â?¬ A marha kövérjét meg éppenséggel ki nem állhatom! ââ?â?¬ részletezte Anna, hogy beszélgetéssel leplezze zavarát.
Edmund a tányérjára szegezte tekintetét, majd hirtelen felderült az arca:
ââ?â?¬ Haha, Delhiben egyszer marhahússal üldöztem el a szabót a háztól.
ââ?â?¬ Marhahússal?
ââ?â?¬ Ühüm ââ?â?¬ nyelte le a falatot. ââ?â?¬ Állandóan a nyakamra járt, csináltassak öltönyt. Egyszer pont akkor jött, amikor f?ztem. Kérdezi, mit f?zök, mondom marhahúst. Elrohant, többet vissza se jött.
ââ?â?¬ Áh persze, a szent tehenek miatt. És mondd, akkor mit adnak a gyerekeknek, ha nem isszák a tejet?
ââ?â?¬ A tejet azt isszák.
ââ?â?¬ Pedig az is a szent tehént?l van.
ââ?â?¬ Attól, de megmagyarázzák: iszod az anyád tejét? Igen. Meggyilkolod az anyádat? Nem.
ââ?â?¬ Ezt jól kifundálták ââ?â?¬ vidult fel Anna.
ââ?â?¬ A tejr?l jut eszembe, kérsz egy kis bort?
ââ?â?¬ Ha van.
Anna nézte milyen összpontosított figyelemmel nyitja ki Edmund az üveget, milyen gondosan tesz minden kis dugó-törmeléket a hamutartóba. Kicsit megnyugodva, csendben kortyolgattak. Vacsora után Anna a blúza után nyúlt:
ââ?â?¬ Felöltözöm.
ââ?â?¬ Tényleg azt akarod? ââ?â?¬ hajolt Edmund a füléhez.
Egyik kezével átölelte Anna plédbe burkolt testét, a másikkal, meg szeliden kihúzta ujjai közül a blúzt. Anna nem tiltakozott.
Reggel fekönyökölt az ágyban:
ââ?â?¬ Kérdezhetek valamit?
ââ?â?¬ Persze ââ?â?¬ fordult felé kíváncsian Edmund.
ââ?â?¬ Mondd… szerinted én… frigid vagyok?
ââ?â?¬ Te? Komolyan kérdezed? ââ?â?¬ nézett rá a férfi akkora szemekkel, hogy göndör szempillája majdnem a szemöldökét súrolta, és amikor Anna tekintetében aggódást fedezett fel, jóíz?en elnevette magát.
„A nagymosás…" ââ?â?¬ jutott Anna eszébe. „Szegény Bence!"
Virág
Elolvasta:
45
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Kis hajtás n? a földb?l
Piciny Szár kél a bölcs?b?l.
N? a fény felé s, mint a víz a medrében
terjeszkedik a szívünkben.
Elveszik a fény sugaraiban
Hirtelen t?nik el az áradatban.
Élete csekély hossza nem bátortalanítja
Élete öröme mi a nap felé hajtja.
_______________________________________________
Kedves Tamás!
A vers ragrímekkel teli: földb?l, bölcs?b?l, medrében, szívünkben, sugaraiban, áradatban, bátortalanítja, hajtja.
Tavaszi anziksz
Elolvasta:
56
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }
Ma délben mosolygós
bölcs ragyogással keltett a Nap.
Vékony-meleget szűrt ablakom
párkányán megült a fuvallat.
–
A tompa csöndet fütty szakította át,
majd számtalan cserfes kísérte dallamát.
—
Virrasztasz bennem, mint gyertya
zord kripták mélyén,
/ táncoló fény /
lángcsóva vagy te ,
a füstölgő kanóc én.
—
Zajos pondróké az éden,
/ szolgahad ássa /
hogy termővé érjen.
—-
Halottak szívverését visszhangzó
tegnapot jöttem ünnepelni,
kongó súlytól roskadó
macskakövön -, parázson járni.
—–
Olykor olcsó frázisokkal dalolunk,
hogy szavunk megértsék,
s ne peregjen kormos kétség
mögénk,
meglehet csizmaszárhoz kapunk, pedig
elménk lett fegyverünk.
Mások levegőoszlopát cipelned kell,
s húzz ajakadra mosolyt,
valahányszor hamisan énekel.