Egyszer nagyon régen, amikor még a Földön mindenki ismerte a másikat, egy kicsi faluban élt egy özvegyasszony a mihaszna fiával, Jankóval.
Jankó egész nap csak a legyeket kergette a térdén, amint unatkozva üldögélt a ház előtt a kispadon.
Anyja nem bírta munkára fogni. Mindig valami ürüggyel kibúvót keresett a munka alól. Pedig jócskán lett volna, mit tenni a házkörül. Állandóan ezt mondta az anyjának:
– Édesanyám, majd holnap.
Eleinte az anyja még hitt is neki, de amikor eljött a holnap, a fiú megint mondta:
– Majd holnap.
Így ment ez hosszú időn keresztül. A mihaszna fiú csak ült a kispadon és unatkozott.
Egyik nap egy vándor érkezett a faluba, és éppen tőle érdeklődött:
– Légy szíves, mondd meg nékem, melyik út vezet Nekeresdbe!
Ugyanis a fiú falujánál ágazott ez az út háromfelé, és semmiféle útjelző tábla nem jelezte, melyik út hová vezet?
– Uraságod, menjen a középsőn, mert az vezet Nekeresdbe!
– Köszönöm – mondta a vándor, és a zsebéből elővett egy jókora diót. – Fogd ezt a diót és mához három napra teliholdkor, áss egy gödröt! Tedd bele a diót, és három éven keresztül minden nap öntözd meg, a hajnalban összegyűjtött harmatcseppel! Három év elteltével, meglásd, mi fog történni.
A fiú furcsállta a dolgot, de azért eltette a diót. Megvárta a harmadik napot, és a teliholdat. Fogott egy ásót, és a kertben mindent úgy tett, ahogyan a vándor mondta.
Három éven keresztül szorgalmasan öntözgette hajnalban összegyűjtött harmatcseppel, azt a helyet ahová a diót ültette.
Három évig semmi sem történt. Anyja aggódott a fiáért. Félt, hogy meghibbant szegényke. Eszére ment a semmittevés. A szomszédok is kinevették, amikor látták hajnalba harmatcseppet gyűjteni.
Eltelvén a három év, valami szokatlan dolog történt. Az elültetett dióból hirtelen egy szép fa kezdett kinőni, de olyan villámgyorsan, hogy alig telt el három nap, a diófa ágai egészen az égig értek, és az ágain akkora diók termettek, mint egy dinnye.
A falusiak elámultak, amikor meglátták az óriási diófát. Még a falu legidősebb embere sem találkozott ilyennel a hosszú élete alatt.
Valójában a teteje nem volt látható, mert azt mindig egy nagy sötét felhő takarta el. A szegényasszony fia kíváncsian nézegetett felfelé, szerette volna tudni, mi van a fa csúcsában?
Ezért Jankó elhatározta, hogy felmászik a diófa tetejébe, és ott körülnéz, mit rejt a sötét felhő.
Reggel anyjával elemózsiát pakoltatott a tarisznyájába, és melléje rakott egy pint bort, hogy legyen mit inni, ha a mászás alatt megszomjazik. Elbúcsúzott anyjától, és nekiállt mászni egyre feljebb a diófán.
– Isten áldja, édesanyám! Megyek, körülnézek, mi van a diófa tetején.
Három éjjel, három nap mászott megállás nélkül, mire felért. Nagy meglepetés várta ott. Egy csodaszép országot talált a sötét felhők fölött, ahol állandóan virágoztak a fák és a bokrok. Ebben az országban örök tavasz honolt. A réteken gyönyörű tündérek táncoltak, és mindenhol andalító zene hallatszott. A fiú még sohasem hallott ilyen szép muzsikát.
A tündérlányok örömmel fogadták Jankót, és mindjárt a tündérkirály elé vezették.
– Jó, hogy jössz, fiú! – mondta a tündérkirály. – Nagy bajban van az országunk. Csak egy földi ember tud segíteni rajtunk. Ha megmented országunkat a gonosz fekete felhő király seregeitől, akkor tiszteletbeli tündérré fogadunk, és feleséget választhatsz a szépséges tündérlányok közül.
Meglepődött a fiú, a tündérkirály kérésén. Még csak elképzelni sem tudta, hogyan menthetné meg a tündérek országát egymaga. A furkósbotján kívül nem volt semmilyen fegyvere. Hogyan szálljon szembe a fekte felhő király seregeivel.
Kért egy kis gondolkodási időt, mielőtt igent, vagy nemet mondott volna.
Kiült a vár elé a kispadra, és a lábait lógatva törte a fejét. Közben elővette az elemózsiáját. Váratlanul egy madárka repült hozzá és megszólította:
– Ha adsz pár kenyérmorzsát, segítek legyőzni a fekete felhő királyának a seregeit.
Igaz a fiú nem értette, ez a parányi madár, hogyan tudna segíteni. Azzal nem lesz szegényebb, ha vet neki pár kenyérmorzsát, hiszen édesanyja nem fukarkodott a kenyérrel.
Belenyúlt a tarisznyájába, és a kenyérből letört egy jó nagy, darabot.
A kismadár boldogan csipegetni kezdte az ennivalót. Amikor jóllakott mondta a fiúnak:
– Állj ki bátran a fekete felhő királyának a seregei ellen! Ne félj semmitől, majd én segítek! Mindent tegyél úgy, ahogy mondom! Meglásd, győzni fogsz!
A fiú hitte is meg nem is, amit a madár mondott. Ennek ellenére úgy gondolta, megpróbálja. Lesz, ami lesz.
Bement a tündérkirályhoz, és a tenyerébe csapott.
– Áll az alku, fenséges királyom! – mondta.
– Na, fiam, akkor igyekezz, mert nézd csak ki a váram ablakán! Már az országunk határán gyülekezik a fekete felhő királyának a serege.
A fiú kinézett az ablakon. A látványtól majdnem édesanyjához futott ijedtében. Olyan hatalmas sereg közeledett Tündérország felé, amilyet még nem látott. Mindenhol, ahová csak nézett, az ég ijesztően fekete volt, és félelmetes villámok cikáztak összevissza.
– Siess, fiam, ha meg akarsz menteni minket! – mondta szinte könyörögve a tündérek királya.
A fiú fogta a furkósbotját, és elindult a fekete felhő királyának a serege ellen.
Amikor az ellen meglátta az egymagában álló fiút, hangos nevetésbe törtek ki, csak úgy zengett bele az ég.
A kicsi madár hirtelen a fiú vállára szállt, és a fülébe súgta:
– Ne félj semmit! Itt vagyok. Bátran indulj meg a sereg ellen. A többi majd az én dolgom lesz. Meglásd nem lesz semmi baj!
A fiú összeszedte minden bátorságát, és elindult megvívni a fekete felhő királyának a seregével. Már nem volt visszaút.
Senki nem vette észre, hogy a kicsi madár felröppent, és hegyes csőrével kibökte a közelben ólálkodó szélapó zsákját. Hirtelenjében olyan nagy szélvihar kerekedett egy szempillanat alatt, hogy elfújta a hatalmas sereget. Még csak hírmondó sem maradt belőle. Mind egytől egyig eltűnt a tündérek országából.
A tündérek örültek, éljeneztek, dicsérték hősüket, aki megmentette Tündérországot a pusztulástól. Mindenki tudta a fekete felhő királyának serege egyhamar nem mer visszajönni.
Jött a lábait szaporázva a tündérkirály is. Nem győzött hálálkodni. Mérhetetlen örömében még át is ölelte a fiút.
– Amint megígértem, mától tiszteletbeli tündér vagy. Kiválaszthatod magadnak a legszebb tündérlányt, és feleségül veheted.
A fiúnak tetszett az ajánlat, és gondolkodás nélkül azonnal mustrálgatni kezdte a tündérlányokat.
Bejárta az egész Tündérországot. Rengeteg szép leányzót látott. A tündérek egytől egyig csodálatosak voltak. Talán ezért sem tudott választani közülük, egészen addig, míg vissza nem ért a tündérkirály várába. Ott betévedve a rózsalugasba, meglátott egy gyönyörű lányt, aki olyan szép volt, hogy a Tündérországban a többi lány szépsége elhalványult mellette.
– Kinek a lánya vagy, szépségem? – kérdezte hozzálépve.
– Én vagyok a tündérkirály lánya, Tündike.
– No, Tündike, akarsz-e a feleségem lenni?
A királykisasszony a fiúra nézett, és mindjárt beleszeretett az első látásra. Boldogan mondta, hogy igen.
– Ha feleségem leszel, akkor velem kell jönnöd a mi világunkba – édesanyám már bizonyára vár engemet finom szilvás gombóccal.
Tündike annyira beleszeretett a fiúba, hogy még a világvégére is elment volna vele, de ahol meg szilvás gombóccal várják az embert, az maga a paradicsom. Már sokszor hallott erről az ember lakta vidék finomságáról.
A Tündérország szakácsai nem tudtak ilyen étket készíteni, bármennyire is iparkodtak. Ezt csak lent az emberek tudják elkészíteni.
Legalább, ha földi asszony lesz, megtanulja minden fortélyát, és amikor királyi édesapja látogatást tesz náluk a népes kíséretével, megvendégelheti őket.
A tündérkirály is beleegyezett a kézfogóba. Mit is tehetett volna, hiszen ő javasolta a fiúnak, hogy kiválaszthatja az országának a legszebb lányát. Az meg ki lenne más, mint Tündike.
Gyorsan megtartották az esküvőt. Nem vártak vele egy napot sem. Olyan nagy ricsajt csaptak, hogy a diófáról minden dió lehullott. Ezért a fiúnak és ifjú feleségének sietnie kellett, hogy összeszedjék a sok diót.
Most én is sietek befejezni a mesémet, mert megígértem nekik, hogy segítek. Ha nem röstelltek, gyertek ti is diót szedni.
Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:56 :: Apáti Kovács Béla