Vandra Attila : Nikáb 32. Epilógus

Nyomtatás

Grandpierre ezredes a szokásos kilenc óra helyett szokatlanul korán ért be a Hármas Rendőrkapitányságra. Bár egyébként a nehezen kelő típusba tartozott, e reggelen nem bírt aludni, korán ébredt. Ébredt? Már ha ezt rá lehet fogni éjjeli forgolódásának abbahagyására. Belement a játékba, megadta az engedélyt, s bár nem először tett ilyent, ezen az éjjelen kételyek gyötörték. Két csali — két civil —, veszélyes játék, s ráadásul Petit őrmester törvénytelen bezárása és telefonjának elkobzása, amelyet még fel is használtak az akció során, a tulajdonos engedélye nélkül. Ha a Haloumik nem harapnak rá…

Rémy őrnagynak a telefonos jelentése egyszerre volt megnyugtató és hátborzongató. A Haloumik mindkét csalira ráharaptak. Több bizonyíték nem kell, de négy halott, lövöldözés egy forgalmas utcasarkon, csúcsforgalmi órában, köztük egy rendőrtiszt… Lesz alkalma magyaráznia a bizonyítványát…

Jóformán be sem lépett a Hármas Rendőrkapitányság bejárati ajtaján, máris kiadta a parancsot, hozzák elé az őrmestert, aki a zárkában töltötte az éjjelt. Alig tette le a kabátját és helyezkedett el íróasztalánál, máris megjelent a szolgálatos altiszt és bekísérte letartóztatott beosztottját. Intett, hagyja magukra, majd mutatta Baptiste Petitnek, foglaljon helyet.

— Őrmester, amint hallottam, az éjszaka a telefonját követelte, ügyvédet, a vád ismertetését és szabadon bocsájtását, mert ezek a jogok egy tetten ért többszörös gyilkost is megilletnek. Most a rendőrségi akció, amelynek sikerét veszélyeztette volna, ha szabadon van, lezárult. Minden jogát, ami megilleti, tiszteletben fogjuk tartani. Ennyit előlegben. Ön egy kiváló rendőr, feddhetetlen. Volt! — nyomta meg a szót, felemelve a mutatóujját, jelezve, ne szakítsa félbe. — Azt hitte, rendőrségi adatok kiszivárogtatásával csak kihágást követ el? Ám az a lejtő, amelyen lefele csicsonkázott, meredeknek bizonyult. Tudja kinek szolgált belső információkkal? Ali ibn Chérif unokahúgának. Ali ibn Chérif karácsonykor terrorakciót akart szervezni. Értelmi szerzője és megbízója volt a decemberi lyoni robbantásnak, amelyben két ember, közöttük egy rendőrtiszt, Angélique Ory kapitány meghalt. Annak a Safya Halouminak szolgáltatott rendőrségi adatokat, aki személyesen elhelyezte és aktiválta a lyoni bombát. Ő az értelmi szerzője és aktív végrehajtója a ma kora reggel lezajlott késes-lőfegyveres támadásnak, amelyben négy ember meghalt, közöttük egy rendőrtiszt, Maurice Ory felügyelő. Ez már nem kihágás, hanem bűnrészesség. Ezért nem fegyelmi jár, nem a munkaszerződésének felbontása, esetleg a rendőrség soraiból való törlése, hanem börtön. Most már ismeri a vádat… És rendőrként a saját jogait is. Joga van hallgatni. Joga van ügyvédhez. Joga van telefonálni. Egyelőre harminc napos előzetes letartóztatásba helyezem. Mondja, ön kiváló rendőr… volt. Mi ütött magába?

— Megzsaroltak… — hajtotta le a fejét Petit őrmester.

— Joga van hallgatni… És addig tegye ezt, amíg ügyvédjével nem beszélt. Kísérjék vissza a zárkába!  — adta ki a parancsot az ezredes.

Alig záródott be Petit őrmester mögött az ajtó, máris megszólalt a telefonja. Lafayette ezredes hívta. Már értesült az eseményekről. Amint meghallotta Ory felügyelő halálhírét, nagyot sóhajtott.

— Hej, Maurice, miért voltam gyenge és engedtem meg, hogy részt vegyél Angélique gyilkosának letartóztatásában?

Míg élt, sohasem tegezte beosztottját.

— S ki tudja, hány halottat kellett volna gyászolnunk még? — ellenkezett Grandpierre ezredes nehéz szívvel.

Mennyire igaza volt, az a Haloumi házaspár lakásán végzett házkutatás során derült ki. Siettében, amikor elhagyták a lakást, Mohamed ugyan lezárta a laptopját, de nem vette észre, hogy a windows rákérdett: mentse-e le a nyitott Word dokumentum változtatásait, vagy sem? Így a gép nyitva maradt, sőt a levelező program is, megkönnyítve a nyomozást. Mohamed át akarta venni Ali Ibn Chérif helyét a „szervezetben”. Forró nyomot kaptak a Semtex-szállítóhoz is. Grandpierre ezredes azonnal felhívta a terrorelhárítást.  

Alig intézkedett, kintről jövő zajra figyelt fel. Felállt íróasztalától és az ablakhoz lépett. Tömeg gyülekezett. Mi a franc történik itt? A sajtótájékoztató csak egy óra múlva kezdődik! S ezek nem riporterek! A jelszavakat nem értette a zárt ablakon át. Megkísértette, hogy kinyissa, de benyitott a szolgálatos altiszt.

— Ezt olvassa el, ezredes úr! Ezek megőrültek!

A Le Boulevard de Loire különkiadása volt. Azé a lapé, ahol Safya Haloumi dolgozott. Szennylapnak tartotta, csak akkor olvasott bele, ha rendőrséget érintő cikket írtak, s valamely sajtótájékoztatón várhatóan válaszolnia kellett a szenzációikra. Az asztalára helyezett újságra pillantott.

„Embervadászat Saint Étienneben! Figyelmeztetés nélkül lőtt a rendőrség! Késsel ölték meg lapunk riporterét!”

Nem kellett elolvasnia a vezércikket. Az alcímek maguktól beszéltek.

— Most mi legyen, ezredes úr?

— Beszélek velük! — indult a kijárat felé.

— Veszélyes kiállnia eléjük, megdobhatják valamivel! Várja be legalább a pajzsosok és a vízágyúk megérkezését!

Az ezredes, mintha nem is hallotta volna. Az előtérben Rémy őrnagy útját állta.

— Ezredes úr! Én vezettem az akciót, én megyek eléjük!

— Engem akarnak!

— De én tudom a részleteket! Engedélyével én állok ki!

— Együtt megyünk, ön fog beszélni! — engedett az ezredes. — Tegyék ki a fekete zászlót. Írják rá nagy betűkkel: „In memoriam Cpt. Angélique Ory et inspecteur Maurice Ory”. Csak azután megyünk a tömeg elé.

A pajzsosok és a vízágyú megjelenése hirtelen felforrósította a hangulatot. Az addig csak kiabáló tömeg kezdett tárgyakat dobálni a rendőrök felé.

Grandpierre ezredes és Rémy őrnagy pajzsok védelmében álltak ki az épület lépcsőjére. Hangosbeszélőn próbálták elérni, hogy hangjuk hallható legyen. Nem sok sikerrel. Végül az ezredesnek jött egy ötlete.

— Amennyiben meghallgatásunk nélkül akarnak ítélkezni, legalább a sajtónak adjanak lehetőséget részt venni a sajtótájékoztatón. Ha lecsendesednek és megszűnik a dobálás, akkor kitehetünk egy képernyőt, és azon egyenesben követhetik a sajtótájékoztatót. Kérem, csendesedjenek le, így adva meg a tiszteletet két lyoni rendőrnek, Angélique Ory poszt-mortem kapitánynak, és a ma reggel lelőtt Maurice Ory felügyelőnek, akik a saint étienniek biztonságáért áldozták életüket — mutatott fel a közben felhúzott gyászlobogóra. — Inkább áldozzanak nekik egy perc csenddel.

Zavart moraj futott végig a tömegen.

— Kérem, csendesedjenek le, mert a bedobott tárgyakkal tönkre tehetik a sajtó filmező- és fotófelszerelését. Ellenőrizzék igazolványukat, s engedjék át őket! — adta ki a parancsot.

Amint a helyi TV-adó riportere átjutott a pajzsosok gyűrűjén, hangosbeszélőt ragadva fordult a tömeg felé.

— Tudom, azért vannak felháborodva, mert megengedhetetlennek tartják, hogy a rendőrség ítélkezés nélkül egyszerűen kivégez embereket, és ezt tette a város egy forgalmas pontján, békés járókelők életét téve kockára. Egy jogállamban megengedhetetlen, hogy a rendőrség figyelmeztetés nélkül rálőjön valakire. De ha nekik megengedhetetlen ítélkezni, és a halálos ítéletet végre is hajtani, önöknek is kötelességük meghallgatni magyarázatukat! Audiat et altera pars! Én azt mondom, itt legyen a sajtótájékoztató, és élőben nézzék végig. De csendben! Hallgassák végig, mielőtt kifütyölnek bárkit is!

Kezdett helyreállni a rend. Perceken belül megoldották a kihangosítást, a sajtó a felszerelte a lépcsőkön a fényképező és filmező állványokat. Rémy őrnagy a mikrofon elé állt.

— Azzal vádolt meg minket a Le Boulevard de Loire különkiadása, hogy figyelmeztetés nélkül lőttünk ártalmatlan emberekre, s így iktattunk ki egy számunkra kényelmetlen riportert. Ki tudja, milyen szennyes dolgokat akart nyilvánosságra hozni a rendőrségről? A fantázia elindult…

Az utolsó mondat hallatán ismét moraj futott végig a tömegen, s ismét elindult a dühös kiabálás.

— … Megmondom én mindjárt! Csak hallgassanak végig! Rémy őrnagy vagyok, és én vezettem a ma reggeli akciót, amelyben négy személy, közöttük egy hős rendőr vesztette életét.

Ezúttal a tömegben akadtak néhányan, aki kíváncsiak lettek és csitítgatni kezdték a társaikat. Hamarosan ismét folytatni lehetett a bejelentést.

— Azt állította a cikk: „Az egész akció alatt el nem hangzott a következő mondat: ’Rendőrség, adják meg magukat!’—, csak lőttek!” Valóban. A köztisztasági vállalati egyenruhát viselő rendőr valóban nem figyelmeztetett, hanem lőtt. Viszont a cikkírónak elkerülte a figyelmét egy „apróság”. A taximegálló mellett felhangzott két lövés közül vajon miért csak egy találta el Mohamed Haloumit. Én még feltennék egy kérdést, miként került egy golyó abba a golyóálló mellénybe, amelyet egy nő viselt ruhája alatt. A ballisztikus elemzés majd igazolni fogja, a golyó a rendőrség által figyelmeztetés nélkül lelőtt Mohamed Haloumi pisztolyából származik. Délutánra meglesz az eredmény. Mit kellett volna tennie a rendőrnek? Várjon, amíg újra lő? Ekkor már négy lövés hangzott fel a téren… És ekkor már Maurice Ory felügyelő halott volt… Máskülönben az sem igaz, hogy az egész akció során egyetlen egyszer sem hangzott el: „Dobja el a fegyvert, rendőrség!” Ha kérik ezt a hangfelvételrészletet a sajtó rendelkezésére bocsájtjuk. A mondat Ibrahim Haloumi letartóztatása előtt hangzott el. Nála is találtunk fegyvert, de nem vette elő. A felvétel többi része a nyomozás miatt titkos. A másik színhelyen, a buszmegálló mellett, a Boulevard másik oldalán egy furgonból is figyelmeztetés nélkül lőtt a rendőr, és megölte Hassan Haloumit, Mohamed Haloumi öccsét. Előzőleg Hassan Haloumi golyója viszont megölte Ory felügyelőt… Akkor már két lövés felhangzott…  Hadd játsszam el az ördög ügyvédjét önök helyett! Amikor Hassan Haloumi lőtt, már sógornőjét késsel megölték. Egy szerzetes ruhába öltözött rendőr tette. Értelmezhette úgy, hogy meggyilkolják nővérét. Önvédelem? Mármint a családtagé… Első látásra. Valójában egy másik hangfelvétel igazolja, hogy a szerzetesek álcázott Maurice Ory felügyelő, megpróbálta rávenni, dobja el a fegyvert, de nem tudta mondatát befejezni. Ezt a hangfelvételt-részletet is a sajtó rendelkezésére bocsájtjuk. Előzetesen tényleg Maurice Ory szúrta szíven Safya Haloumit. A kérdés az, miért? Talán tudnak magyarázatot adni arra, miként került egy arab feliratú kés egy francia rendőr kezébe. Egy olyan, amelyiken felismerhető Safya Haloumi ujjlenyomata is. Előzőleg a megkéselt riporter szájából elhangzott: „Kurva spicli!” Gyűlölettel… Ezt újabb hangfelvétel igazolja. Holtában is fegyvert szorongatott, amelyből hiányzik egy golyó, amelyet egy betört szélvédőjű autóban megtaláltunk. Ez volt az első lövés. Talán ad nekem alternatív magyarázatot valaki arra, hogy a felügyelő önvédelemből használta az áldozata kezéből kicsavart kést… Mindenesetre a rendőrség belső vizsgálatot indít annak felderítésére, hogy az adott helyzetben valamelyik rendőr nem lépte-e túl hatáskörét, és nem használta-e fegyverét az előírásokat megszegve.

Rikkancs hangja hangzott fel a tér széléről.

— Megjelent a La Gazette de Loire különkiadása! Vegyék! A riporter a lövöldözés színhelyén tartózkodott az események forgatagában! A Le Boulevard de Loire riportere követte el a lyoni robbantást! Hiába viselt golyóálló mellényt, a támadók fejbe lőtték a rendőrt! Vegyék a La Gazette de Loire különkiadását!

A téren levők megrohamozták a rikkancsot. A tömeg oszlani kezdett.

— Azt hiszem jobb lesz, ha bevonulunk a terembe, ahol a rendőrségi sajtótájékoztatókat szoktuk tartani. Csepereg… Mindjárt esni fog.

— Elnézést, elkéstem… Lisa Rouge vagyok, a La Gazette de Loire riportere. A különkiadás miatt… — kezdte a magyarázkodást.

Alig ült el a zápor, a szolgálatos altiszt bekopogott Bernard Legrand felügyelőhöz, aki épp a jelentését írta.

— Mondtam, ne zavarjanak — förmedt rá a felügyelő.

— Két asszony keresi. Madame Beaumarchais és madame Anwari is jött „aláírni a jelenléti naplót”. Úgy méregetik egymást, mint madame Montague és madame Capulet.

— Signora — javította ki a felügyelő, hátradőlve a székében. — Küldje be őket!

Talán nem is árt öt perc szünet… Közben talán lehiggadnak kissé a kavargó gondolatai. Még nem tért magához a reggeli ijedtségből.

— Foglaljanak helyet! — intette. — Gondolom az a kérdésük, van-e valami köze a mai eseményeknek a gyermekeikhez. Nos, elkaptuk a lyoni robbantás igazi elkövetőjét, sajnos már csak holtan. Ezért volt a mai lövöldözés. Most értik, gyermekeik miért nem vették fel önökkel a kapcsolatot? Egy barátnőjük által akartak üzenni önöknek, de majdnem a „futár” életébe került. Önök életét is veszélybe hozták volna, ha életjelt adnak, nemcsak a sajátjukat. Egy rendőr áldozta ma értük életét… A lyoni robbantásban hősi halált halt Angélique Ory férje. De van jó hírem is. Gyermekeik élnek, jól vannak, és nem körözzük tovább őket. Már kiadtuk a parancsot a körözöttek listájáról való törlésre.

— Akkor hazatérhetnek? — kérdezték mindketten reménykedve. — Biztonságban? — tette hozzá madame Beaumarchais.

— Nem tudjuk. Ali ibn Chérif helyét is elfoglalta a Haloumi házaspár… Jobb nekik, és önöknek is, ha ők egyfajta tanúvédelmi programban maradnak. Legalábbis egyelőre.

Madame Anwari nagyot sóhajtva egyetértően bólintott.

— A Haloumi házaspár tizenegy éves kisfia, Yousuf Haloumi Allahot híva tanúnak megesküdött, hogy azokat, akik leszúrták anyját, és lelőtték apját, meg fogja ölni. Ha éveket kell erre várnia, akkor is…

— Joseph és Maryam Anwari hol vannak? — kérdezte madame Beaumarchais megtörve a beálló csendet.

— Nem tudjuk. Még csak elképzelésünk sincs róla.

Miután feltettek még néhány kérdést, a két asszony távozott. A rendőrség lépcsőjén elvált az útjuk. Egymásra néztek.

— Au revoir! — mondták egyszerre, de nem azzal a kedvességgel, amellyel barátok búcsúznak. Legalább köszöntek egymásnak. Valahol ott lógott köztük a levegőben: „Az egész a te fiad/lányod miatt történt…” Vagy e vád már kezdett szétfoszlani? Ki tudja…

Amikor Julien belépett Bernard Legrand irodájába, a felügyelő tekintetét meglátva, rákérdett:

— Mi történt, felügyelő úr?

Felettese elmesélte a fenyegetést.

— S most mit fog tenni?

— Nem az első… — hárított a felügyelő nem túl meggyőzően.

— De ezek nem felejtenek…

— Képzeld magad a gyermek helyébe. Egyik napról a másikra elveszted mindkét szülődet. Megölik mindkettőt… És egyik nagybátyádat is. A másik meg börtönbe került…

— Árvaházba jut?

— Nem. Nem hiszem. A nagyanyja él. Nem tagadhatják meg tőle, hogy gyámja legyen. Pedig madame Haloumi ma két fiát és menyét vesztette el, a harmadik fia pedig börtönbe került…

— És neki kellene megbékélésre biztatnia unokáját… Neki, kinek szívében szintén lángol a gyűlölet… — értett egyet Julien. — A sajtóban megjelent két történet közül melyiknek ad majd hitelt? Pedig a Le Boulevard de Loire cikkében szinte nincs hamis információ, „csak” néhány hiányzó árnyalat, apró pontatlanság, s némi ellenzéki ízű értelmezés… Felelősségre nem vonhatók, mert sajtószabadság van… A franc essen beléjük! S ha holnap önt lelövik?

— S ha ez nem elég. Képzeld el, amint az a kölyök holnap iskolába megy… — engedte el a füle mellett a felügyelő. — A terroristák gyereke…

— Kiközösítik…

— Vagy meg is verik… valamilyen ürüggyel…

— Kettőt teszek egy ellen, hogy néhány év múlva a szélsőséges iszlamisták közt látjuk viszont.

— S a nagybátyja, Ibrahim Haloumi nem kap majd sok év börtönt. Nem használta a fegyverét, hanem menekülőre fogta és azonnal megadta magát. Azt fogja állítani, nem tudta, mire készülnek bátyjáék. Valójában nem is bizonyítható az előre megtervezett gyilkosság. Az események viszont nem várt fordulatot vettek, amint kiderült, hogy Lisa tőrbe csalta őket. Hirtelen felindulásból elkövetett emberölési kísérlet… Hassan nem egyenruhás rendőrre lőtt, hanem egy szerzetesre, aki leszúrta a sógornőjét. „Önvédelemből” tette. Azt állítja majd, hogy ki akartak vallatni valakit, hogy hol van Maryam… Azt nem tudta, hogy ölni is fognak. Még az sincs kizárva, hogy igazat is mond. Ez a történet pikantériája. Kap egy-két évet, elrablásban való bűnrészességért, s mire unokaöccse felnő, kiszabadul… Kiképezve.

— Mohamed Haloumi lövését már nehezebb kimagyarázni… — akadékoskodott Julien.

— Hogy van Lisa? — terelte a szót más témára a felügyelő.

— Monsieur Wattana Abibal szerint ő is, madame Angélique Abipal is tagadási fázisban vannak. Nem ismerik el, hogy lelki bajuk lenne, úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi, munkájukba temetkeznek, s ingerülten hárítanak, ha valaki szóba hozza.

— Bízzunk a pszichológus szakértelmében, és reménykedjünk…

— Monsieur Wattana Abipal szerint, Lisa azért játssza az erőset, mert úgy érzi, meg kell tanulnia az ilyesmivel együtt élni, ha már pont egy leendő nyomozóba habarodott bele…

2016 karácsonya és az újév között Madame Beaumarchais egy borítékot talált a postaládában. Japán bélyeg volt rajta, feladó nem. Repülőjegyet tartalmazott, neki és férjének a Seychelle-szigetekre, meg egy szállásfoglalást két személyre. Utánanézett, Ausztráliában rendelte meg valaki. Meg se mutatta férjének, hanem egyenesen Legrand felügyelőhöz sietett.

A felügyelő megnézte és elmosolyodott.

— Én elmennék… És ne ijedjenek meg, ha nem a lefoglalt hotelbe érkeznek meg. Én Peruból kaptam egy különös képeslapot. Annyi áll rajta: „Mercy!” Senki ismerősöm nincs ott. Nem vagyok grafológus, de az írás olyan déjà vu érzést kelt bennem…

— De hát hol vannak? Hol bujkálnak?

— Egy biztos, nem Japánban, nem Ausztráliában se Peruban. A Seychelle szigeteken is csak látogatók lesznek — harapta le a felsorolásból Tongát. — S ahol élnek, ott sok a turista. Egyesek megbetegednek, s hálásak egy orvosnak… Könnyen kaphatók egy kis szívességre.

Madame Beaumarchais már elbúcsúzott, de távoztában még visszafordult az ajtóból.

— S ha összefutok…

— Madame Anwarival? Hmmm… Szerintem bízza rájuk… Az ő esetük komplikáltabb. Jobb, ha hallgat róla. S ismerősei közt se verje dobra ezt a vakációt.

Fatma Anwari újév után talált a postaládájukban különös borítékot, indonéz bélyeggel, melyre nem írtak feladót. Bevitte a lakásba, ott bontotta fel késsel. A borítékban egy fényképet talált és más semmit. Egy újszülött fiúcskát ábrázolt. Megilletődve nézte. Férje észrevette.

— Az unokánk… — nézett férje szemébe, de a kijelentés inkább kérdésnek hangzott, mintha megerősítést várt volna…

— Vajon…

Bár az imám nem mondta ki, valahol ott lógott a levegőben: „Milyen vallású lesz? Vajon Maryam hű maradt hitéhez, vagy… ”

Fatma ráérezve a ki nem mondott szavakra, hirtelen megfordította a fényképet. A hátán ez volt fárszi nyelven, Maryam írásával:

„Sok szeretettel, Adam”[1]”