Ilcsike itt még nem tudja,
hogy nagyjából negyven év múlva
ő is piros kiscsizmát akaszt a falra,
ettől megnyugszik,
és egy darabig nem gondol rá,
mennyibe kerül
a meleg,
s az üresség helyét
átveszi a várakozás,
amelyben az ember
voltaképpen nem vár
semmit,
itt még csak azt tudja, ha
olyan szép volna,
mint a szőke kislány,
foghatná a kékszemű
babát,
de az ő haját le kellett
vágni, mert túl sok,
és a Zsuzsiról lemaradt szoknya
nem éri be,
mert kövér, mint az apja.
Ilcsike itt még nem tudja,
hogy jövőre megtanul olvasni,
és hogy a rákövetkező évben
megmondják neki, ő nem
lehet Többsincs királyfi,
hiszen lány,
legfeljebb királylány lehetne,
de azok mindig csak várnak,
ezt mindenki tudja,
kastélyok mélyén, szörnyek
barlangjában, szegény ember
házába száműzve,
na meg szépek.
De itt még nem röhögték ki,
itt még csak azt tudja,
ha reggel időben érkezik,
lesz ideje rajzolni, míg
megjön a többi gyerek,
királylányt rajzol a várfalakon
kívül, gyalog,
és nem vitatkozik,
amikor az óvónéni megint rászól,
rajzoljon rendesen,
nem léteznek zöld szemű
emberek.
Ilcsike itt még nem tudja,
hogy jövőre csak második
lesz a tornasorban,
mert Pardavi Orsi lesz az első,
aki amúgy a harmadik lenne,
de ő valamiért mégis első
és az iskolaköpenye is piros,
meg már kiesett az első foga,
és ő meg később se lesz magas,
mert a többiek tovább nőnek,
és nem lesz piros köpenye soha,
csak kamasz korában egy piros kabát,
amit ajándékba kap,
de az anyja eltüzeli, mert ilyet
csak a kurvák hordanak.
Itt még csak egy piros szandált
szeretett volna
és néha azt a kékszemű
babát.
Ilcsike itt még nem tudja,
hogy az apja mindössze huszoneggyel
idősebb nála,
hogy elköltöznek innen
valami idegen helyre,
ahol mindenki megváltozik,
és nem fogják észrevenni
az iskolában
combján jobb felől a tiszti szíj nyomát,
pedig milyen
érdekes, kivehető a varrás mintája is,
de a katonák gyerekein
akkoriban nem voltak ilyenek,
az ellenőrzőbe csak az
került be,
kössék össze a gyerek haját,
meg nem illeszkedik,
csak gyűjti a köveket.
Itt még csak azt tudja,
hiába szerzi meg a műanyag telefont,
nem érti, mit lehet azon
játszani.
Ilcsike itt még nem tudja,
hogy kétezertizennyolcban
Jósti már majdnem harminc éve
halott, és hogy ekkorra meghalnak
a többiek is, vagy tényleg
vagy csak már nem érdekes,
mert ekkorra már évek óta tudja,
egzisztencia híján kényelmetlen
rokon, a vér szava csak a
regényekben örök,
valójában nem hallatszik
át a kunsági dombokon,
s úgy él majd idegenül a
kisalföldi porban, ezzel hangtalan
keringő vérrel, hogy mindig
hazamenne, de már nem tudja,
hol van, létezik-e valahol.
Itt még csak azt tudja,
ebéd után majd úgy kell
tenni, mint aki alszik,
és úgy kell tenni,
hogy nem érdekes,
hogy kombinéban kellett tornázni,
mert az óvónéniknek elege van abból,
hogy megint nem hozott zsákot,
a gyerekek nem nevettek,
a gyerekek akkor még
elfogadták ezt a furcsa,
réteges világot.
Ilcsike itt még nem tudja,
a gyárutcanegyven istállóból lett
átalakítva, és ő ott lakik majd,
nagy, szőrös penész nő a szekrények
mögött, ami részben az ő hibája a főbérlő
Panni néni szerint, mert folyton behúzza
a függönyöket nappal is,
és negyvennégy évesen is jajongva vajúdik
benne ez az albérleti szoba,
mert itt olykor csönd lesz,
megálló,
az utolsó otthona,
a függönyrésen beszökik a napfény,
és amikor esik, a szemközti kamrasor előtt
csepegő víz élénkre mossa a sárga kavicsokat.
Itt még csak a csendet tudja,
meg az éjszakákat,
amikor a hideg ablaküvegnek
tapasztva homlokát várja a
halált, mert nem kap levegőt,
még abban a kombinéban,
kis mellkasán szinte látszik,
ahogy nyugtalan dobol a szíve,
de Zsuzsi azt mondja, anyu
tegnap is azt felelte,
ne beszéljen hülyeségeket,
ma már nem ébreszti fel,
aludjon.
Ilcsike itt még nem tudja,
hogy a szülei majd újból
összejönnek, azután mégsem,
hogy itt majd csak egy szoba lesz,
de ez már Sopron,
hogy este lefekszik hamar,
hogy elmúljon az a nap is,
nem tudja, egy kevés még van
belőle, az apja bejön és leköpködi,
kurva leszel, mint az anyád,
és ő akkor tud valamit, hogy
nem szabad megmozdulni,
nézni sem, így kell elaludni,
takarón a részeg nyállal,
hajnalig lapul,
fél, pedig nem szól hozzá többet,
a falat se meri nézni, nem sír,
csak fekszik szorosra zárt szemmel,
hangtalanul.
Akkor még csak azt tudja,
lemehet majd játszani, és nyáron
átszökik majd az elhagyott füvészkertbe,
nem csinál majd ott semmit,
csak tudja, hogy ott jó,
bár a darazsaktól fél
egy kicsit, mert ha az megcsípi,
ő bőg, és akkor abba kell hagynia,
mert az hiszti, és az nagyon nehéz,
mert nem kap levegőt.
Ilcsike itt még nem tudja,
tizenöt meg egy kicsi évesen
milyen tiszta fénnyel
tud jönni majd az első szerelem,
hogy az ember akkor nem gondol
el semmilyen jövőt, akkor mindig
csak a most van meg a következő
pillanat, és a tél is, mert az igazi szerelmek
nem múlnak egy nyár alatt,
sőt a szakember szerint soha,
mert minden úgy marad, ahogy
akkor van, mikor csattan a hátsó épület
fehér vályogfalán, és csodálkozik,
hogy egy embert falhoz lehet vágni csak úgy,
és megint, aztán már tudja,
ez most újra az, amikor nem sír,
nem mozdul, feküdni kéne
szorosra zárt szemmel, nem hallja, mit mond,
csak nézi, tekintetét keresi, hogy szelídüljön, de nem,
és nem tudja, ki ez az ember,
valaki jön,
addigra mindegy,
ilyenkor nem gondol jövőt senki,
és már tényleg mindegy, vesz-e még levegőt.
Akkor még csak azt tudta,
ezeket a játékokat majd szépen
elpakolják a nénik, a Jézuska az óvodának hozta,
de otthon majd ledől a heverőre, és megint elképzelheti,
repülni tud, s gondolatban ott
köröz majd a cserépkályha felett és
látja majd, mi van a szekrény tetején,
mert elméjében is csak a szobában
repül, nincstelen embernek
az álma is szegény.
Ilcsike itt még nem tudja,
még tizenévesen egy ház mögött ül majd,
nézi a csillagokat, és azt gondolja,
rendben volt az úgy,
hogy közölték vele,
„akkor feleségül veszlek”,
és magára vesz majd minden
föllelhetőt, szemére álmot,
szívére keresztet,
alázatot , hogy ne
kelljen kimondani,
anélkül vesztett, hogy
előtte játszott volna.
Itt még csak azt tudja,
valami nincs rendben vele,
folyton mondják, játsszon,
de nem mutatta senki,
hát nem is tudta,
hogyan kellene.
Ilcsike itt még nem tudja,
közel negyven év múlva
már ízetlenek lesznek szájában
a szavak,
hogy majd úgy látja, minden nap
átmeneti volt,
nagyjából minden úgy maradt,
valami nem stimmel ezzel
a karácsony dologgal,
bár pár éve vett egy piros kabátot,
már nem hordja,
– talán kövér, mint az apja –
sose lett kurva, se semmi,
rendesen rajzol,
vesz levegőt levegő után,
álmában rég nem repül,
fák alatt ülve madarat hallgat,
s néha arra gondol,
játszani szeretne még
szépen,
emberül.
Ilcsike itt még nem tudja,
hogy Zsuzsi kiugrik majd
az ablakon,
hogy segítséget hívjon
míg ő áll szemben a
pisztolycsővel,
lépésnyire a bejárati ajtó,
de ilyenkor
nem mozdul az ember,
a nyolcéves sem,
azt se tudja, hogy ha beszél
erről, majd problémás lesz,
hiszen meg se történt, nem
történhetett,
a katonatelepeken ugyanis
mindig rend van.
Itt még csak azt tudja,
a filmekből nem tanulunk,
mert ha Heil Hitlerrel köszön,
apu megüti,
közben le se teszi a
sört.
Ilcsike itt még nem tudja,
télen nagyon hideg a
gyárutcanegyven,
hogy Zsuzsi lemorzsolódik,
Sopronban marad,
és hiába küzdi le
nekifeszülve azt a rengeteg havat,
aznap nem kellett
volna iskolába menni,
„katasztrófa van”.
Itt még csak azt tudja,
a hóban szánkózni kell,
meg vigyázni,
mert a Zsuzsi azt mondta,
anyu szerint a könny
belefagy a szembe
és örökre megvakul,
ha sír megint.
Akkoriban még
nem voltak katasztrófák.
Ilcsike itt még nem tudja,
hogy majd’ negyven év után
elmélázva a falra akasztott
mikulás csizma mellett
érezni fogja a szaloncukrok
akkori illatát,
hogy elnyomva, megalázva, megnyomorítva,
de ott lesz
még benne ez az élet utáni mohó
vágyakozás,
s tudni, hogy ott maradt
a rendezői jobbon, hogy voltaképpen
áttengte ezt a lassan két emberöltőt
kivehetetlen mellékszerepekben,
hogy lélegezne, mégis a végére gondol,
ahol várja az örök
gyárutcanegyven és a tisztára mosott
sárga kavicsokon motozó eső.
Itt még csak azt tudja,
valami nem stimmel ezzel
a karácsony dologgal.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:52 :: Nagy Horváth Ilona
