Néha csak úgy szemlélődök,
mint egy falhoz támasztott,
kávé-nélküli tekintet.
Bár a reggel föltámasztott,
és rám kent egy hulla-sminket,
még borzolt az a szemöldök.
Gémberedett végtagok nyúlnak
a reggelt tartó zsinór felé.
Leszakadt égbolt folyik
a kitaposott papucsom elé,
épphogy eljutok a páholyig,
hol szerepe van a hangsúlynak:
a francba! Az ablak tárva-nyitva.
Vihar utáni csend csöpög lassan
a párkány nevető ajkán.
A kinti élet még ápolatlan.
Kidörzsölt csipák a padkán,
másnapos cigi, kipattintva.
Szemlélődve ácsorgok. A vízben
az árnyékom hanyattfekve
lebeg a napfény-matracán.
Mindenki alszik. Fejem leszegve
járok a nappali partvonalán,
megsüllyedt lábam boltívben.
Magammal vitázom, s voltaképpen
minden érvem az ajtókeretben áll.
Alakja festetlen őszinteségben.
Nem szereti, ha hetes a szakáll,
csak a lábam elé ne nézzen,
mert elsüllyedek mosolygödrében.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:22 :: Bíró Rudolf
