Pápay Aranka : Ildikó

Requiem egy nagyszerű asszonyért halálának évfordulóján.

Már négy éve távozott… Ferenc két év múlva követte…

2009. február 24-én írtam: “Igen Ildikó, emlékszel biztosan, hogy mit kérdeztem Tőled még az ismeretségünk elején… Hogy a test, vagy a lélek doktora vagy-é?!

Már tudom, hogy a kettő együtt és még valami, amit nem tanítanak az egyetemeken.”

 

Tizenkilenc éves fiadat veszítetted el, egyszer elküldtem neked Chopin Nocturne-jének linkjét, ezt válaszoltad: „Biztosan nem tudod, de megérezted, hogy Chopin fiam kedvenc zeneszerzője volt és sokszor hallgattuk együtt a Nocturnokat… Most a meghatottságtól nem tudok tovább írni. Áldjon meg az Isten, Arankám!”

 

Az a megtiszteltetés ért, hogy utolsónak megjelent könyved kéziratát rám bíztad, én gondozhattam, míg nyomdakész lett. Két hónapig benne éltem, azalatt hosszasan leveleztünk, még közelebb kerültünk egymáshoz. Ezekkel a sorokkal kezdődik, így emlékezve a kezdetekre, és szeretett kicsi fiadra:

 

„A dombtetőről, ahová éppen felért a kétkerekű bricska, már látszik a falu. Úgy néz ki, mintha két temploma volna. De ez csak optikai csalódás. A másik templom már másik országban van, erre figyelmeztetnek a jobb oldalon egymást követő őrtornyok is. A kocsit fiatal nő vezeti, Emese doktornő, otthon csak Moli. Lófarokba kötött haját jólesően fújja a szél. Tavaly megkérdezte valaki, hogy érettségizett-e.

Visszapillant a valaha volt, híres Báziásra. Ma ott dolgozott, reggel óta. Sorra látogatta a sziklás dombok közé bújt aprócska házakat, megvizsgálta a település valahány gyermekét, feltérképezte az egész cifra nyomorúságot. Jobb tudni, hogy mire számíthat. Hegyre fel és völgybe le, gyalog-ösvényen, mert utak már rég nincsenek. Harmincöt rogyadozó parasztházacska, csak itt-ott piroslik a teteje. Egyedül a repkénnyel befuttatott hajdani szálloda romja látszik el idáig, előtte a Mária szoborral, de ezt inkább csak tudja, mint látja.

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban? Századok ültenek el, s te alattuk…  Alatta teljes fönségében hömpölyög a Duna, hatalmas kanyarral lépi át a határt. A délutáni nap arany korongja kicsit megül a túlparti domb felett s közben nyílegyenes ezüst ösvényt varázsol a vízre. Menni volna jó, messzire…

Mála, a rendelő apróka lova, ahogy meglátja a falut, hirtelen vágtába kezd lefelé a meredek domboldalon. Csak úgy porzik utánuk a köves makadámút, s majd szétrázza darabjaira a vándorcirkuszi kikiáltótól italért vásárolt egyetlen járművet, a rendelő büszkeségét. Múlt héten szerezték, még meg se száradt rajta rendesen a fehér festék és a szép piros kereszt, amitől egyből hivatalossá lépett elő a köztudatban.

– Menni, mondom, de nem így, egyből tönkre! Kellett nekem Sztánko bátyót otthon hagyni a neveletlen gyerekeivel! – Az öreg azt mondta induláskor, csak arra vigyázzak…

Kétségbeesetten húzza a gyeplőt – a ló feje szinte hátratörik. Végül szerencsésen leérnek a völgybe. Még erősebbet húz a szíjakon.

Hó, hó! Mála, te átok, hát mit képzelsz?!

A ló megáll. Egészen rövidre fogja a gyeplőt – bal kezében az ostor haragosat villan. Az állat egész teste megvonaglik, de menni nem tud. Fájós szája visszafogja. Az ostor lesújt, újra és újra. Üti a szerencsétlen párát, amíg belefárad.

Hát így pajtás! S most szép csendesen megyünk haza. Gyí!

A ló tisztességtudó lassúsággal elindul. Egyelőre elment a kedve a vágtázástól.

Mi üthetett ebbe a szelíd állatba, hogy ilyen eszeveszetten rohanni kezdett?

Gondolhattam volna. Feszít a tőgye szegénynek. Kiscsikója van otthon. Csakhogy pajtás, engem is várnak otthon. Engem is vár a „kiscsikóm” – ez nem ok arra, hogy veszélyeztesd az életem. Persze, amikor az embernek feszíti a mellét a tej, az nagyon rossz dolog… Azt hiszed, hogy azt én nem tudom? Mégse vágtáztam haza időnap előtt. – Hogy te csak egy ló vagy és te ezt nem tudhatod? Hát jó, na! Lehet, hogy nem kellett volna ilyen kutyául megverjelek. De nagyon megijesztettél!

Pedig legszívesebben én is hazarohantam volna akkor. Kocsárdy elvtárs a marxizmus államvizsgán épp úgy nem törődött azzal, hogy szoptatok, mint én most veled. Bár nem érzem magam hibásnak érte. Én csecsemőgondozásra indultam, közben minden házban két-három idős mámi el kellett panaszolja minden derék és egyéb fájását. Mind azt hiszik, hogy ezen segíteni lehet. S ez így van jól.

Persze, az is elképzelhető, hogy Kocsárdy elvtárs se tehetett róla, hogy nem vizsgáztathat előbb, csak amikor sorra jutok. Hogy a többiről tehet-e vagy sem, azt még nem sikerült eldöntenem.

Mire sorra kerülök, már úgy feszít a mellem, mintha vasmarokkal szorítanák. Kihúzom a tételt. Tudom. Minden tételt tudok, nem érhet meglepetés. Gondolkozási időre nincs szükségem. Minél hamarabb jussak haza, a kicsi fiam nagyon éhes.

Mondom a dolgokat, szépen, precízen, logikusan. Levonom a következtetést: – Tehát – amint az előzőekből világosan kiderül – a társadalmi lét határozza meg a társadalmi tudatot –, de a tudat rendszerint elmarad a társadalmi javak fejlődéséhez viszonyítva. Ezért nagy fontosságú – a szocialista tudat mielőbbi kialakításában – a politikai nevelés.

Befejeztem. Legalább kilencest kell kapjak! Kocsárdy elvtárs megszólal:

– Kedves Székely Emese elvtársnő! Tekintettel arra, hogy az egyetemi évek folyamán száznyolcvan fokos szögben elhajolt jobbra és balra a Párt irányvonalától, úgy döntöttünk, hogy csak javára fog válni, ha még egyszer alaposan áttanulmányozza a marxizmus-leninizmus tanításait. – Sajnálom, de a vizsgáját nem fogadhatom el!

Hát tudod Mála, akkor már nagyon fájt a mellem, attól féltem, hogy csorogni kezd a tej és átüt a blúzomon. De az én mértani ismereteim szerint a száznyolcvan fok, az tiszta egyenes. Környékezett a röhöghetnék. Azt se tudtam eldönteni, hogy a többes szám – miszerint nem tudták elfogadni – azt jelzi-e, hogy ezt többen előre elhatározták, és ő csak elszajkózta, vagy a saját okos kútfejéből származik minden. A hatökör is többes szám, merthogy fejedelmi többesről ott és akkor szó sem lehetett… Végül is megtartóztattam magam, és nem röhögtem (csak később odahaza), de szó nélkül nem állhattam meg:

– Kocsárdy elvtárs, ezt háromnegyed órával előbb is megmondhatta volna! – Fogtam az indexemet és sietve haza indultam. – Viszontlátásra!

Látod, én nem vágtáztam, mégis megvertek. Na, de ennek már nincs semmi jelentősége. Azóta az államvizsgát is letettem, lezser egy éves felcseri bérezés és orvosi munka után. Pedig olyan mutatós voltam a bukottak listáján, az első helyen, kilenc ötvenes médiával, akár a rekordok könyvét is megpályázhattam volna. De én csak ezt a jó kis körzetet „választottam”, 99 km-re az első vasútállomástól, 150 km-re az első hajómegállótól és mindössze 7 km-re attól a begazosodott, semmibe vesző sínpártól, ahonnan valaha a Búziás-Bécs gyorsvonat indult.

De nagyon boldog voltam, hogy szoptathatok. Most majd örülhetsz te is, hazaérkeztünk.”

 

Ki tudná összefoglalni, mi mindent „választottál” még, hogy emberségből példát adj mindannyiunknak.

Akkor is, amikor soha igazán el nem oszlatott ködfátyollal fedték be kicsi fiad hamvait.

 

„Végre eleredtek a könnyei. Összefolytak a vízzel. Mosták testét, lelkét egyaránt.

Sírni jó – csak nem mindig szabad és nem mindig lehet.

Elzárta a csapot. A szemét is szárazra törölte.

– Én még mindig nagyon gazdag vagyok, hiszen van, aki miatt nem szabad sírnom. Nekem legalább volt egy csodálatos, szép fiam! Van, akire emlékeznem. Úgy is lehetett volna, hogy ne legyen. Hazudtam, amikor azt mondtam, hogy az a boldog, aki sohasem szült gyermeket. Én húsz évig boldog voltam! Van, akinek húsz perc igazi boldogság se jutott az életben. Hát akkor viseljük el emberi méltósággal, ami még hátra van!

(…)

– Látod, kisfiam, hogy szenved apád? Hidd el, nekem se könnyebb. Csak valakinek meg kell őriznie az ép eszét is a családban. Hiszen te mondtad, emlékszel? – „Ha te is elveszted a józan eszedet, hol marad akkor egy fix pont a világon, amibe kapaszkodni lehet?” – Igen – valahogy így mondtad… Hát akkor itt a fix pont, fiam, csak nem kapaszkodsz már bele soha. Rajtad én már semmit sem segíthetek! Én ezentúl már csak az élőkön segíthetek, kisfiam! Csak az élőkön segíthetek!…

(…)

A kinnmaradottak mereven figyelték a kéményt. Árpád térdenállva várta, hogy felgomolyogjon a füst. Moli úgy kuporgott a virágágyás szélén, mint annakidején a kicsi széken, az anyja halálakor. Feltört a füst, sötéten, aztán feltisztult hamar. Magasan szállt fel a kék égbe.

– Fiam! Gyere felém, fiam! – könyörgött zokogva Árpád.

Egy gyenge szélfuvam – mintegy válaszképpen – fejük fölé terelte a füstöt. Aztán már csak mint sejtelmes pára szállt egy ideig vékony csíkban az ég felé és eloszlott a semmiben.

Moli nézte, ahogy szétterül a park felett, rászáll bokrokra, bogyókra, levelekre. – Elpihen őszi levélen – drága kis Bóbitám!

Hirtelen furcsa nyugalom szállta meg. Érezte, hogy ezentúl mindenütt vele lesz a fia – mindenben, ami szép – szerelmesekre váró parki padon – a tó vizén, hol csónak siklik – s fenn a bárányfelhőkben. Ha esni fog, mert fog, hamarosan – az eső cseppjével is visszatér hozzá. Ha lágy őszi eső mossa az arcát, olyan lesz, mintha a fia simogatná!”

 

Vallottál az elesettségről is, öregedés elfogadásáról…

 

Nemrég írtad: „Sajnálom, hogy a Torony életbe nem tudok aktívabban bekapcsolódni, mert nagyon szép dolgokat csináltok és magas nívón. De ennyire futja az erőmből. Meg kell tanuljak takaréklángon égni, ha még pislákolni szeretnék egy ideig.”

És most, május 14-én: „Én sajnos jövő héten megyek a klinikára Szegedre, kivizsgálásra, mert 102 mm a vérsüllyedésem és senki sem tudja miért.
Egyébként két hétig SEMMIT nem tudtam enni… majd az okosk kiderítik mi bajom. Ha megtudom, neked is megírom.
Addig postaszünet, DE SZERETETSZÜNET AZ NINCSEN!
Remélem, tartogat nekünk az élet még bár egy találkozást.

Ölellek:
Ildikó”

 

Fejet hajtok előtted, drága Moli, fájdalmak elviseléséért, és minden másokért-tevésben gazdag éveid előtt, amit megéltél, családért, barátokért, betegekért, szeretetszolgálatért!

 

Hogy a barátodnak fogadtál, lélekmelengető írásaidat, leveleidet, bíztatásodat köszönöm, köszönöm, hogy voltál és maradsz nekem/nekünk!

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/