Mert nem lehet sosem akként, hogy más írányba csoroghatnának hétköznapok posványos állóvízei! Tiszavirágokon függeszkedő Lét alig tudhat ellenszegülni alattomos, csapdákat állító balsejtelmeknek! Minden léptünk megtervezett, de ügyetlen karambol! Földön tevékenykedő, fura bábuként berendezkednél, ha túlélhetnéd ami tán egyedül éppen terád vár! Félelmeink csapda-vásznára felfeszül a szivárvány s nem lehet pontosan tudni: vajon meddig terjedhet pontosan a határ s a végpont ameddig embereknek megmaradhatunk?!
-Számító, kéjsóvár irigység mar csalán-bőrünk porusai közé! Szenvedélyek hitvány salakja még görcsösen a tiéd, de már magad is érzed: zaklatott zörejekben csoportosulnak a szívhangok! Minden haszonleső kézfogás-Igen, mintha szégyenedben is megrendítene már, hogy nem maradhatsz szinte tenmagad! – Vérszomjas zsarnoki karrierek önkényuralmának kényszerűségéből így hódolsz be már be! Minden szánalmas próbálkozásod cél-nélküli, hitvány baklövés! Egyszer csak, mint Lázár, te is alig várod már, hogy akadályaid tornyaid előtt széttörhessenek a kősziklák: s ne bűnösként tekinthessnek a boldogtalanokra, de Sebzett-szívűekre kiket vigasztalni illenék!
Horpadt szájszegletekben kitenyészett pillangók rebbenő mosolyait ritkán, ha meglehet találni: minden áruló tekintet egy újabb Káin-pillantást döf mások őszinte szemeibe! Minden reszkető, csenevész félelem egyben fájdalom is! Aki gyerekként már aránytalan rettegett semmiségekért az Élők felszínes világában is rettegni fog hiányos-hiánytalanul! Nem vonhatod ki magad megtaposott múltadból, mely alattomban mindig körbe vesz! Ikrásodott mézgolyókat rejteget a csalfa szem, míg valakiben társra talál…
—————————————
Kedves Szerző, a beküldött írásból erőteljesen hiányzik a kohézió. Egyszerűen semmi sincs, ami nyelvtani-, logikai- vagy gondolati síkon szöveggé egyesítené ezt a mondathalmazt, s ha volna is ilyen, még mindig csak a szöveg titulusnál járnánk. Magvas és magvasnak szánt zárt mondatok füzérét látom.
Kicsit olyan, mint amikor az óvodás korú kislány szép akar lenni, ezért magára aggatja az előszoba függönyt, anya hosszú hálóingét, a vázából a művirágot, pirospaprikával pirosít, hajába csipeszeket aggat… érezzük, hogy mindenképpen meg akarta mutatni a szépségét, ezt respektáljuk, összességében mégis komikus, érthetetlen, összhatásában messze nem szép. Ahogy a kislány, úgy az író is jobban jár, ha sorra mutatja meg magát. Finoman.
Vegyünk elő egy gondolatot. Mélázzunk fölötte. Bontogassuk és hagyjuk, hogy más is részese legyen.
Ahány mondatot látok itt fent, annyi verset (prózát) lehetne írni belőle.
Ezek figyelembevételével várom a következő írást. Ezt a mostanit naplóba javaslom. Üdv. NHI
Legutóbbi módosítás: 2018.04.15. @ 12:18 :: Tasev Norbert