Túlhordott életem keserves terhe nyom,
meggyötri elkínzott, gyengécske lelkemet.
Sötét sarokban múlt motoz, reám tekint,
s emlékek törnek át a létem ablakán.
Vagonnyi, vad veszély bús terhe függ fölül,
Damoklész kardjaként, amely tán rám szakad.
Rettegve élek én, vergődöm szüntelen,
pataknyi könnytől ázó éjszakáimon.
Hiába küzdök, őrülten kiszökne most,
egy könnyű gondolat, kicsiny madárkaként,
hová csak ő szeretne, föl- föl az égig,
s rárepülne, mennyei atyánk kezére.
Legutóbbi módosítás: 2018.04.13. @ 08:27 :: Nagygyörgy Erzsébet