(Szavaim kikelnek, vagy csupán
reménytelen dörömbölés ez
a homlok tojáshéja mögött?)
*
Elhibáztam valamit, ám
ha fölismerném is mit és hol,
az már nem segíthet..
A belém ágyazódott
cselekvéssorok maradandó
sérüléseket okoztak és
az elvétett mozdulatokat
nem lehet visszavarrni.
*
(Mély kút a felejtés és alján,
a maroknyi vízben, a mellettem
állók arca már nem tükröződik.)
*
elsüllyednek arcok események
s bár itt-ott küzd még néhány
fáradt történésdarab
őket is lehúzzák az évek
csupán érintéstöredékek
hallgatássá-szétesett szavak
bukdácsolnak a hullámok között
*
(Utat kövezek. Nem érdekel
járt vagy járatlan lesz. Térdelek
és rakom a köveket pontosan.)
*
A test már leülne, maradna.
Begubózna egy pillanatba,
de löki a lélek mehetnéke,
s mint golyóban a gurító
lendülete, bennem is
összpontosul a mozdító akarat
így nehéz eldöntenem,
én lassulok, vagy a mezsgye
fogy el napjaim alatt
*
(Nem az út hosszú, a séta rövid.
Toronytól toronyig, majd jegenyétől
jegenyéig. Végül leülök a porba.)
———————————-
A cím és a szöveg harmóniában van, a versben háromsoros zárójeles és szabad sorszámú szabad részek rétegződnek. A zárójeles belső kérdések, felvetések, vagy inkább felvetődések bomlanak ki a közbülső 6-9 soros szakaszokban ilyesformán is rásegítve a rétegződésre.
Az mondhatnánk, hogy a beszélő a „lírai én”, ennél pontosabb megközelítés talán, hogy voltaképpen az alkotóban vagyunk. Nem ír le konkrét szituációt, nincs más konkrét szereplő, sőt, a lírai én sem szereplő, a vers benne történik.
Reménytelen dörömbölés, elhibáztam, nem segíthet, elvétett, nem lehet, mély kút, nem tükröződik, elsüllyedt, lehúzzák, bukdácsolnak, nem érdekel. Az utolsó két szakasz kivételével ezek a negatív töltetű szókapcsolatok vonulnak végig, a vers mégsem melankolikus, egyetlen ponton se csap át önsajnálatba, önsajnáltatásba, nem indulat szülte képek ezek, hanem az odabent rögzült konklúziók kivetülései, egyfajta gyors leltár, visszatekintés.
Ha reménytelen, ha elhibáztam, ha nem, ha mély, ha kút, ha elsüllyedt, könnyű elcsúszni és mázgás, kellemetlenül közvetlen és közeli sorokat tolni az olvasó elé, ez itt az értelem szintjén sem történik, de a hangzás szintjén sem. A hosszabb szakaszok némelyikében van csak egy-egy drámai jambusra hajazó sor, a többi kiegyensúlyozott, a gyors szótagok halvány túlsúlyával, ami azt a képzetet kelti, amikor a zárkózott ember beszél az érzelmeiről: a tempóval bagatellizál, ugyanakkor ez itt egy önkéntes belső felvillanás, csikorogva próbál lassítani itt-ott a gépezet, hogy mégis megmutathassa magát.
Az elsődleges jelentésen most nem mennék végig, a szöveg teljesen hétköznapi szórenddel megy, nem okozhat komoly gondot az olvasónak. Erénye azonban többek mellett ennek a versnek, hogy nincsenek hatásvadász jelzők, és hogy úgy képest a múltba tekinteni, hogy közben nem használja a már triviálissá koptatott múlt szót. Arról mégis említést tennék, milyen szemléletesen és milyen igazul jelenik meg az idővel megváltozó emlékezés. Utunk elején még eseményeket jegyzünk, konkrét történéseket, szemvillanásokat. Később csak az érzés marad. Ami korábban háttér, később az lesz a lényeg. Az érzés. Egy összeálló illatsor, és máris ott vagyunk, de már nem történik, már nem villan szem, már csak érezzük, már csak tudjuk. Mint az agyonhallgatott zene. Elég a címe. Vagy az első taktus. És már nem kell tovább. Mindent tudunk.
A tördelésről. A kellemetlen hangzású, ám valamilyen szempontból mégis fontos, elhagyhatatlan szavakat szoktam javasolni, hogy a kedves szerző tuszakolja inkább be a szöveg belsejébe, ne rondálljon ott a sorvégen. Azért szoktam ezt mondani, mert a sorvégi pozíció fontos. A sorvég az egy jó hely. A fülünkben marad. Áthajlás ide vagy oda, az olvasott szövegnél nem mérhető ugyan az idő, ami alatt a tekintetünk átszalad a következő sorra, mégis számít, igenis megtorpanunk. Jegyezzük az utolsó szót, mint amikor valamit meg kell számolni, és félretesszük az első megszámolt kupacot, s mondogatjuk magunkban: haminchárom, harminchárom… amíg nem tudjuk folytatni a számolást vagy fel nem írjuk. Ilyesformán a tördelést a szabad versnél nem feltétlenül a nyelvtani határok szabják meg, sőt jó esetben nem azok, hanem, hogy mely gondolatok azok, amiknél bekövetkezzen ez a megtorpanás, jegyzés, még jobb esetben még vissza is nyúlunk a gondolat elejére. Ugyanilyen kiemelt hely a versben a sor eleje.
Szavaim kikelnek, vagy csupán
reménytelen dörömbölés ez… – ugye milyen megcáfolhatatlan ez a reménytelen?
És mennyivel langyosabb lenne egy másik tördeléssel:
Szavaim kikelnek
vagy csupán reménytelen dörömbölés ez…
Vagy egy harmadik, ahol a tördelés már teljesen kiforgatja a mondanivalót:
Szavaim kikelnek
vagy csupán reménytelen
dörömbölés ez.
Áttevődnek a hangsúlyok.
A szabad versek szerző nem vagy ritkán számolgatnak, a sorok hosszát a gondolat alakítja, tudatosan vagy tudattalanul a fenti metodika szerint, jelen versnek is nagy erénye a jó tördelés, a megfelelő helyeken megállít, egyebekben a soráthajlásoknak köszönhetően gördülékenyen megy a szöveg, ok nélkül nem kell megállnunk. A sorok ennek megfelelően 12 és 6 szótag között szóródnak, a zárójeles részek némileg szigorúbbak, de ott sincs nyoma erőszaknak, kompromisszumnak, hogy megmaradjon az indító 9-es.
Fentebb kiragadtunk már néhány negatív kifejezést a versből, hogy azokkal ellenpontozzuk és viszont a szöveg ritmusát. Most kiegészíteném a felsorolást a következőkkel:
tojáshéj, sérülés, visszavarrni, tükör, (történés)darab, töredékek, kövek… Mind egy irányba mutat: sebesülés, vér, fájdalom, heg (megmarad).
Hát így mélyül el a szöveg. Ezekkel a kis nüanszokkal. Ezekkel mar húsba akkor is, ha nincs drámai jambus, ha nincsenek teátrális fordulatok.
Ha elkezdenénk visszakeresni akár az első felsorolás, akár a második szavait a versben, azt kellene látnunk, hogy mind a két sorozat megtorpan az ötödik szakasz végén. Ott fordul meg a hangulat és csap át az összegzés levezetésbe. „Nem érdekel…” Monotónia. Rakom a követ. Nem érdekel. Rakom…
Azután jön a béke. Heges, sebes, fáradt, lemondó béke, az ember pihenne, de tovább löki a megszokás, hogy azután szembesüljön, a nagy lendület csak elméleti. Teszi a dolgát, ameddig. És néha nehéz, néha valóban nehéz eldönteni, az erő fogy vagy a lehetőség.
A rímekről nem ejtettünk még szót. Talán nem is fogunk, egy-egy felbukkan ugyan, de esetlegesen, és ez így jó. A hangrend sem manipulál, a hangzóhasználat a köznapi beszédnek megfelelő arányú. Van persze egy-két ropogósabb sor, de ez a vers nem adja olyan könnyen magát, hogy ebbe rögtön belekapaszkodjunk. Ez egy markáns, jó vers. Nem karácsonyfadísz, nem csengettyű, nem vonósnégyes, ebbe nem kellenek csicsergő madarak, ebben szilánkok koccannak, durva felületek súrlódnak, ebben egy élet csörög, zakatol a háttérben.
NHI
(Köszönöm a türelmed, István!)
Legutóbbi módosítás: 2018.04.06. @ 20:50 :: Kelebi Kiss István
