Minden mindennel
Csak nézem, ahogy a kockacukor
A jéghideg kávéba vergődik,
Némán, majd a sötét mélybe kuksol,
Pedig minden románc így kezdődik.
A mosatlan, mint absztrakt alkotás.
Kezeim megmosnám, de nem tudom.
Olyan csend-életbe festett akt-vallomás,
Piszkos. Egyszerű. Az én kubizmusom.
A csap is csöpög, vízkövet táplál,
Félre nyelt a lefolyó, csak kluttyog.
Olyan, mint a régen megtelt ágytál,
Ami ugyan jelez, de csak suttog.
A mennyezet a nyakamba pereg,
Talán korpának nézik a vállamon.
Egyszer ráfestem a lenyugvó eget,
Hogy hó takarjon be az ágyamon.
Az ablak ereszt, besüvít a szél,
Pókhálóba ragadnak a gondok,
Az elmém, mint rozsdás, kopott acél,
Szab határt. Talán most, talán pont ott.
Legutóbbi módosítás: 2017.09.01. @ 18:00 :: Bíró Rudolf
